Odd eyed luck

IV.

A csókot követő hetek úgy rohantak el szemeim előtt, mintha kötelező volna nekik. Hogy miért? Mert egyszerűen lezártam a gondolataim és nem voltam hajlandó úgy viselkedni, mint eddig. Bele szakadt a szívem, hogy Taeminnek nem jelentett semmit. Akárhányszor felidéztem magamban, elöntötte a forróság belsőmet, szívem hevesebben dobogott és nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy ezzel a csókkal romba döntöttük a barátságunkat. Részemről legalábbis biztosan. Ő pedig boldog volt Minahval, lelkesen számolt be minden fejleményről, én pedig kényszeredetten mosolyogtam és bólogattam, oda se figyelve rá, mit mond. Meg kellett kímélnem magam a fájdalomtól. A munkahelyem pedig az állatkertben állandósult, láthatóan hosszú időre. Ez lett az életem. Az a szánalmas kislány lettem, aki inkább Taemin mellett maradt, annyira szerette. Így telt el a január, majd kezdődött a február, meghozva a születésnapom, amitől valamiféle különös csodát vártam.

- Jó reggelt! – mosolygott rám Taemin szokásos szenvtelenségével, mikor a konyhában találkoztunk. Mióta nem aludtunk együtt, sokkal kényelmetlenebbek voltak a reggelek. Kínos csendek követték egymást, míg valamelyikünk el nem sietett otthonról. Finom ujjak értek hajamhoz, míg kitöltöttem magamnak a kávét. Ugyanaz minden reggel hetek óta. Ő próbált közeledni, én pedig némán hessegettem el kezét arcomtól, hajamtól, vagy akárhol is akart megérinteni. – Jól aludtál? – aprót biccentettem, mire halk sóhaj szakadt fel belőle. Egészen keservesnek hangzott.

Minden reggel ugyanaz. Bűntudattal ültem le egy szabad helyre a buszon. Annyiszor akartam elmondani neki. Annyira fájt a lelkem, hogy az arcába kiabáljam, hogy szeretem, de nem tettem. Mégsem tehettem. Mert akkor soha többet nem láthattam volna őt. És Minah kedvelt engem, még ha ez nem is volt viszonzott. Keservesen szálltam le a buszról, tele nyomasztó gondolatokkal. Biztos voltam benne, hogy Taemin egyáltalán nem érez irántam semmit, mert akkor lemondta volna a randit. Én legalábbis ezt tettem volna. Hacsak nem volt akkora szemét, hogy bántani akarjon.

A munkanap is a szokásos módon telt el, Wongeunnel beszélgetve takarítottam le a zsiráfokat, majd adtam enni nekik, mielőtt az ormányos medvékhez indultam volna egymagam. Nemrég megörököltem őket nyugdíjba vonult gondozójuktól, a kisállatok pedig teljesen a szívemhez nőttek.

Egészen estig minden a szokásos volt, akkor azonban rendkívül helyesnek tartott munkatársam meglepő kéréssel fordult hozzám.

- Reméltem, hogy ma este nincs programod. – mosolygott rám ártatlanul, mire kissé zavarban ráztam meg a fejemet. – Szerettelek volna meghívni egy kávéra, vagy teára, vagy amit szeretsz.

- Ez nagyon kedves tőled. – mosolyogtam Wongeunre és bólogattam – Szívesen elmegyek veled. – álltam még meg az öltöző ajtajában.

- Rendben, akkor itt megvárlak. – ajkam beharapva mentem be és sietve kezdtem átöltözni, hogy még a hajammal is kezdhessek valamit indulás előtt. Ha minden igaz, akkor ez egy randi. Úgy tudtam a többi lánytól, hogy Wongeun nem randizik munkatársakkal, de elhessentettem a gondolatot és örültem a ténynek, hogy velem ez esetben kivételt tett.

- Kész vagyok. – torpantam meg mellette mosolyogva, tekintete pedig felragyogott és az autójához kísért. Akaratlan is eszembe jutott indulás után, Taemin mennyivel nagyobb önbizalommal vezet és mennyivel nagyobb biztonságban érzem magam mellette.

- Van esetleg olyan hely, amit igazán kedvelsz? – automatikusan rá akartam vágni a Levendula nevet, de a szavak a torkomra forrtak. Nem akartam Wongeunnek elmondani a legszentebb helyem nevét, így inkább megtagadva magamtól a születésnapi örömöket, egy szomszédos kávézó fele irányítottam.