Szomszédok [Sope] /BEFEJEZETT/

Reménytelen

Előre szólok hogy ez a rész felkavaró jeleneteket tartalmazhat, így aki nem bírja a vért vagy az erőszakot, annak nem ajánlom. u.u

Y O O N  G I 

Tudtam hogy nincs menekvés. Kezdtem felfogni, hogy sosem volt és nem is lesz. 

A bőrszíj egy újabb hangos csattanással találkozott már felsebzett bőrömmel. Éreztem ahogy egyre több és több vér lepi el meggyötört testemet és eláztatja alattam a padlót is. Már nem sírtam a fájdalom miatt, a könnyeim régen elapadtak és már csak erőtlenül tűrtem hogy kedvére üssön az övvel. Magzatpózba kuporodva, összeszorított foggal vártam az újabb csapást ami elmaradt. 

Felpillantottam a vicsorgó szörnyetegre aki felettem állt, és csak arra várt, hogy rá emeljem tekintetem. Ismét lesújtott immár sokkal erősebben, az öv olyan rettenetes erővel érte a bőrömet amitől egy újabb helyen hasadt fel. Ordítás szakadt ki megtört testemből. A belém nyilalló fájdalom ellenére igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam. 

Az ütések elapadtak, de könnyeim újult erővel törtek elő. Testem rázkódott, részben a fájdalom miatt, másrészt viszont azért mert tudtam hogy innen nincs menekvés. Ha eddig sikerült is volna valahogy legyűrnöm és a szívébe merítenem valahogy késem fényes pengéjét, most már nem fog menni. Hetekbe, talán hónapokba is bele fog telleni mire annyira felépülök hogy meg tudjam próbálni és ha addig a testemet nem is fogja újra megsebezni, a lelkemet biztosan darabokra zúzza addigra. Min Yoongi nem lesz többé sehol, egy árnyék leszek csupán aki a szörnyeteg nyomában lépked az éj sötétjében. 

Amikor nem számítok rá, akkor támad újra. Egész eddig lesben állt és rezdüléseim figyelte, akár egy kígyó. Mert az is, és mérgével lassan öl meg. Még több vér csordogál le hátamon. Még, még és még. Látóterem is kezd összeszűkülni, a sötétség már ott lebeg felettem és édes álom reményével kecsegtet, ahol nem érhet bánat. Vágyakozva nyújtom ki felé kezem, hogy elmerülhessek a tudatlanságban. 

A világ legédesebb nevetése hagyja el ajkát ahogy a villogó tévé képernyőjét nézi, és tömi magába a pattogatott kukoricát. Egy ideje már elvesztettem a film fonalát. Már akkor sem bírtam figyelni rá amikor levetette magát mellém a kanapéra, a legkisebb távolságot sem hagyva köztünk. Karját átvetette vállamon én pedig kiscicásan bújtam ölelésébe, Dög figyelő tekintetének kereszttüzében aki a földön gubbasztva figyelt minket. De én csak a halvány fényben megvilágított arcának sziluettjét tudtam bámulni. 

Annyira hihetetlen volt, hogy befogadott és elfogadott. Az pedig hogy szeret nem volt kérdéses, annak ellenére hogy még nem mondta ki. Minden mozdulatából, minden pillantásából és minden szavából tisztán kivehető volt, hogy így van. A szívem még mindig képes volt erre a gondolatra eszeveszett tempóban dobogni. 

-Nézd már a tévét! -szól rám, majd kezével egy újabb adag kukoricát töm szájába. 

-Jó -kényszeredetten pillantok a készülékre, de hamar el is unom magam, és újra Hobinak szentelem minden figyelmemet. Csak a szemét forgatja majd újra rám szól. 

-Yoongi, a tévé veled szemben van. 

-Tudom. 

-Talán nem tetszik a film? -szemöldökét felvonva pillant rám. Államat vállán nyugtatom és ahogy felém fordul orrunk összeér amitől megborzongok. Szája sarkában egy mosoly csücsül ami csak még jobban kiszélesedik, mikor szemembe néz. 

-Te jobban tetszel -fogom két tenyerem közé arcát, és egy lassú érzelmes csókba hívom. Elsőre kicsit megszeppen, de hamar észbe kap és nagy tenyereit derekam köré fonja, úgy ültet az ölébe. 

-Szeretlek -távolodik el tőlem, de éppen csak annyira hogy még ajkamon érezhessem meleg leheletét ami megőrjítene, ha egyetlen szavával nem tette volna már meg. 

A szemeim kipattannak. Még mindig a földön fekszem a földön, egész testem átjárja a fájdalom ahogy megmozdulok, de tudom hogy nem lehetek gyenge. Nem törődve a rám törő rosszulléttel a falnak támaszkodva kelek fel. Megszédülök ahogyan felegyenesedem ezért meg kell támaszkodnom a térdemen és jó pár mély levegőt vennem. Ki és be, ki és be. Gyerünk, Yoongi. ,,Sebeken keresztül élünk most. De meggondoltam magam. Nem hagyhatjuk el magunkat többé." 

Erőt merítek az emlékeimből, hogy lábaim ne remegjenek és elindulok. A szívem visz az úton, és tudom hogy most már nem félhetek. Míg a Reményem él, nekem is élnem kell.