Szomszédok [Sope] /BEFEJEZETT/

És

Vékony ujjaim görcsösen szorulnak a vadászkés nyelére. Felnézek apára. Szemében büszkeség ragyog, pont úgy mint valamikor régen, mikor még nem árnyékolta be ennyi szomorúság mindennapjainkat.  De azóta anya elment mi pedig itt maradtunk. 
Kuncogva merítem meg késem pengéjét a mostanra már kihülőben lévő testben. Újra és újra szúrok, míg arcomat s szinte egész testemet be nem lepi a vörösség. 
-Yoongi oppa -hallok meg egy halk hangot hátam mögül, mire szép lassan a tulajdonosa felé fordulok.
Kicsiny kezében egy mackót szorongat, aminek lábát már többször is visszavarták. A hajában lévő szalagokat meglibbenti az esti szél. 
Pici ajkai elnyílnak és döbbenten néz engem, miközben érzem hogy arcomon apró cseppekben folyik le a még egészen meleg vér, amely felfröccsent az arcomra. 
Elszégyellem magam amikor meglátom arcára kiülni a kéttségbeesést, és én magam is csak ekkor döbbenek rá mit is tettem valójában. Elvettem egy ember életét, holott nem lett volna hozzá jogom, hiszen ki vagyok én, hogy eldöntsem ki élhet s ki halhat? 
Apa hangja érces amikor megszólal, kizökkentve engem addigi mélázásomból. 
-Nem megmondam, hogy maradj bent?
Kiabál.  Amióta anyu nincs itt, gyakran megesik. Van hogy még azt is megtiltja, hogy levegőt vegyek,mert zavarja ha lélegzem.  Ilyenkor mindig befogom az orromat és egészen addig ülök úgy míg el nem fogy a levegőm. Utána is csak félve merek újra fellélegezni, hátha megint rám szól, esetleg meg is üt. 
-Hát kellett ez neked?! -most már zeng tőle az udvar -Yoongi, add ide a kést. 
Felém nyújtja hosszú ujjait melyek pont olyanok mint az enyémek. 
Hezitálok. Miért kell neki a kés? 
-No rendben -szólal meg pár perc után kaján vigyorral figyelve -Ha nem adod, hát tedd meg te. 

Levegő után kapkodva ülök fel az ágyban és szinte azonnal sajgó kezemhez kapok, melyet égető fájdalom járt át mikor izmaim megfeszültek a nem kívánt emlékek hatására. 
Egy sóhajt hallatva rúgom le magamról takarómat és fáradtan ülök ágyam szélére.  Miután kicsit összeszedem magam a fürdő felé vezet első utam, ahol teljes sötétség uralkodik, hiszen egyetlen ablak kapott csak ott helyet, és már azon sem szűrődik be fény, ugyanis ismételten átaludtam egy teljes napot.  Fantasztikus. 
Pedig a mai (azaz a tegnapi)  teendőim között szerepelt egy olyan pont is, hogy "az idegesítő kis faszt felnégyelni, elásni majd szökőkutat betonozni rá". Se baj. Valószínűleg lesz még rá időm hogy hosszasan megkínozzam, hiszen nem úgy nézett ki mint aki csak pár napig tervezett maradni. 
A tükörbe nézve egy zombival találom szembe magam. Komolyan úgy nézek ki, mint aki hetek óta egy percet sem aludt. A szemeim beestek, alattuk lilás színű karikák díszelegnek, a bőröm sárgás és rámférne egy arcpakolás, a szétrágott számról meg inkább nem is mondok semmit, azon kívül hogy úgy néz ki, mint amit egy hordányi egér rágott meg.
Az arcomba fröcskölök egy kis vizet, majd az alkaromon lévő sebeket is kimosom és gondosan bekötöm. 
Mielőtt kimennék a fürdőből még bemutatok a tükörből kibámuló zombi Yoonginak.
Már vonszolnám is vissza magam a szobámba amikor halk kopogtatás hangzik fel. Ilyenkor általában ordibálnék valami szépet, mondjuk hogy;  ,,Akárki az takarodjon a bús picsába! ", de ma még ehhez is túl fáradt vagyok.
-Bassza meg-motyogom alig hallhatóan magamnak, a mára már szállóigévé vált mondatocskámat. 
Az ajtóhoz totyogok és tanácstalanul állok meg előtte, hogy ki az aki hajnali kettőkor akar meglátogatni.
Minden mindegy alapon vonom meg vállamat majd nyitok ajtót.

Hai! ヽ(´▽｀)/
Mint olvashatjátok a mostani pár rész amit kiraktam amolyan kis *töltelék* míg bele nem csapok a lecsóba. 😂 Addig még lehet hogy húzom picit az időt, de nem fogok senkit túl sokáig kínozni. 😗