Folklór

Utazás

A tanteremben hőség uralkodott. A jól belőtt hajak lelapultak, a tökéletes sminkek elmosódtak és enyhe izzadtságszag terjengett a levegőben. A kitárt ablakokon semmi levegő nem jött be, és az osztályfőnök is csak a laptopját nyomta mondván "szabad foglalkozás". A szokásos klikkek összeültek és a nyári programokat tervezték.

Én immár negyedik éve a jobb szélső ablak melletti pad állandó bérlője, és lakója voltam, ami nyáron (már ha megáldottak az égiek minket valami fuvallattal, nem úgy, mint most) kész áldás volt . Télen is az lett volna, ha az osztályom nem tartotta volna jó ötletnek azt, hogy a teremben hó csatázzon kitárt ablaknál. Idegesen beletúrtam a hajamba, és a brosúrát tanulmányoztam, amit előző szünetben az igazgató a kezembe nyomott heves gratuláció közepette. Először le se esett, miről van szó, aztán, mint a meteor, ami bevilágítja az éjszakát (ez esetben az éjszaka a fejem) leesett. Oszaka!

Akkor most felvázolom, hogy érts: én, a nagy anime és manga rajongó sokszor mondtam otthon a Papának azokat a csip-csup kis egyszerű szavakat, amik rám ragadtak a nagy anime maratonok alatt, és ő mondta, hogy ennyiből miért nem tanulok japánul. Természetesen csak viccből mondta, de nekem ez a gondolat léket ütött a fejembe, és nem akart onnan eltűnni. Így hát elkezdtem egyre jobban beleásni magam a témába, míg rá nem bukkantam egy cserediák programra, aminek köszönhetően egy évig kint tanulhatok a választott szakomon. Az én esetemben ez az Irodalom és Humán tudományok kara volt az Oszakai Egyetemen. Ez volt köbö két éve. Azóta enyhén összecsaptak a hullámok a fejem felett és maguk alá temettek. Papa hirtelen meghalt, Ármint (expasi, inkább nem is részletezem, de a megemlítése szükségszerű , hogy értsd a történetet) felvették Izlandra egyetemre, én meg egyedül maradtam. Tanultam, mint az őrült, hogy jó legyen az érettségim és beválogassanak a japánba utazó cserediákok közé. Aztán felvettek a Debreceni Egyetemre, és az egész el lett felejtve.

De MOST! Úr Isten! Ott volt rajta a nevem: Kóbor Nóra. Kis híján sokkot kaptam, amikor jobban megnéztem a papírt és a levelet. Sikoltozni és ugrálni lett volna kedvem örömömben. Persze az osztálytársaim csak néztek, hogy mi bajom lehet, de kit érdekel. JAPÁNBA MEHETEK. És mindenem el lesz intézve. Nem fog kelleni a bárban dolgoznom, ahova mindenféle suttyó betéved és nekem jó pofát kell vágnom ahhoz, hogy hallgatom a berúgós történeteiket. Egy élmény... Erre itt ez a lehetőség. Ugyan melyik japán anyavállalatú cég ne kapkodna egy olyan után, aki egy évig csak azt hallgatta? A gondolatmenetemet a csengő szakította félbe. Vége a napnak. Kezdődik a nyári szünet. Elbúcsúztam a barátaimtól. Hm... Barátok.... Jobb, ha valamit kétszer meggondolsz, mielőtt elmondod, hacsak nem szeretnéd, hogy a sztorit másnap nemhogy az egész iskola, de az egész megye tudja. Szóval elköszöntünk és ennyi. Semmi szomorkodás, semmi sírás, még csak egy könnycsepp se.

Három hónap telt el. Ez alatt én dolgoztam (igen a bárban), intenzíven japánt tanultam (!!!). Ezen kívül köbö úgy éltem, mint egy szobanövény. Ettem, aludtam. Néhányszor jártam a program székházában, megkaptam a repjegyeket és a papírokat a kollégiumról. Albérlőt kerestem, hogy ne maradjon teljesen egyedül az én kis lakásom. Eleinte kicsit félve vágtam neki, mondván, ki tudja, milyen részeges barmok költöznek be. Mondjuk, száz százalékig biztos is voltam benne, hogyha tényleg ez lesz és szétcseszik a lakásom, én kifizettetem velük és még felárat is számolok. De nem így történt. Negyedéves bölcsészhallgatók fogják bérelni megkönnyebbülésemre. Utolsó este mindent bepakoltam. Szinte a fél életemet, ha nem az egészet. A teljes ruhatáram két nagy, családi bőröndben elfért. Plusz egy bőröndbe minden, ami a fürdőszobában volt: sminktől kezdve hajcuccokon át a takarítószerekig. A fogkefémet és a fogkrémet elől hagytam reggelre és kikészítettem a ruhámat. Egy fehér ujjatlan és egy indigókék farmer mellett döntöttem, mellé még elől hagytam a rózsaszín kardigánomat, hátha fáznék a gépen. Hamar lefeküdtem (tudniillik a gépem hajnali hatkor indul és úgy másfél órával előtte jó lenne ott lenni). Magamban még egyszer elmondtam, hogy hogyan jutok el a reptértől a kampuszig. Le kell szállni a Nagai állomásnál és átszállni a Hanwa vonalra, végül a Sugimotocho állomásnál leszállni. Innen már csak nyolc perc gyalog. Menni fog. Olvastam néhány oldalt. Pontosabban olvastam volna, ha nem az utazáson kattogott volna az agyam... Ezért inkább leraktam a könyvet és megpróbáltam aludni.

Reggel kialudva ébredtem (nem csoda, mivel aludni nem tudtam,  bevettem valami nyugtatót, amitől mélyen és álommentesen aludtam. Amilyen mázlista vagyok, biztos repülőgép szerencsétlenségről álmodtam volna...) Belőttem a hajam, ami nem volt egy nagy was ist das, mivel rövid. Helyére raktam az állandó gyöngy fülbevalómat (köbö három éve csak ezt a dizájnt vagyok hajlandó a fülembe tenni) felraktam egy kis szempillaspirál-korrektor kombót, hogy azért mégse tök smink nélkül menjek és felöltöztem. Belenéztem az előszobatükörbe és az első gondolatom az volt, hogy tipikus jó kislánynak nézek ki, mint a könyvekben. Ami mondjuk annyira nem is hazugság. Sose cigiztem, inni ittam volna szívesen, de mit csináljak, ha szimplán nem ízlik, nem volt tetoválásom, se piercingem. A könyvekben nem az van, hogy a jó kislány a rossz fiúval? - futott át az agyamon. Na, az hiányozna még! Ármin tipikus jó tanuló volt. Mi ketten voltunk az iskolaelsők. Sose értettem az ilyen könyveket. Mégis, hogyan szerethet egymásba két ennyire eltérő ember? Az utolsó megmaradt kulcsommal bezártam (a többi a bölcsészeknél van), buszra szálltam és indultam Ferihegyre.

Még jó, hogy időben ott voltam. Hamar beálltam a sorba. Mögöttem egy nő beleszuszogott a nyakamba, előttem két mexikói nő állt, közöttük ugye én a három családi bőrönddel. Becsekkolás után leültem az első üres padra, amit megláttam. A bőröndöm már valószínűleg a gépen volt, úgyhogy kivettem a kézipoggyászomból a könyvemet és folytattam Jane Austen: Büszkeség és balítéletét. Imádtam. Szinte kívülről fújtam a könyvet és a filmet is. Nem a régebbit, a 2005-ben készültet. A másik rossz, és még ott van a Büszkeség és balítélet meg a zombik. Na, attól féltem, hogy milyen lesz, de összességében tűrhető volt. Szóval olvastam és vártam, mikor lehet felmenni a gépre. Az elsők között szálltam fel és egyre jobban izgultam a 14 órás út miatt.

-Ne izguljon kedvesem! - szólalt meg mellettem egy néni angolul erős japán akcentussal. Itt az idő! Végre gyakorolhatom a japánt!

-Tudja, most először utazok ilyen sokat egyhuzamban - válaszoltam szerintem helyesen (legalábbis nyelvtanilag).

-Beszéli a nyelvet? - csillant fel a tekintete.

-Még csak most kezdtem. Az írásképem viszont még elég gyatra.

És az egész utat végigbeszélgettük. Remek társaság volt a hölgy. Nagyon olvasott és rengeteget tudott a japán folklórról (magyarul, szóban vagy zenében terjedő mondák). Szóvá tette a hajamat is, hogy nem ez a hossz a megszokott a korombeli lányokon. Hát igen, nem mindenki meri bevállalni a pixie fazont.

-Tudja, nem szeretnék beleolvasni a tömegbe, szeretném, hogy az emberek emlékezzenek rám, ne csak azt mondják, hogy " Nézd ott egy lány... Hopp, már el is felejtettem".

A néni kicsit értetlenül nézett rám. Valamit elrontottam? Végiggondoltam, amit mondtam és leesett.

- Beleolvadni, nem beleolvasni. Elnézést, még nagyon kezdő vagyok -szégyelltem el magam.

-Ne aggódjon, értettem így is -mosolygott rám.

A hölgy mellettem elnézést kért, felállt és kiment a mosdóba. Ez köbö öt perc lehetett, de elbóbiskoltam. Álmomban egy fekete hajú, széles vállú fickót láttam, fekete bőrdzsekije alól kikandikáló tetoválásokkal. Az arcát nem láttam. Egy tűzörvény vette körül. Kiáltani akartam neki, hogy vigyázzon. Akkor hirtelen megláttam valamit és már azt akartam kiáltani, hogy meneküljön. Egy gyíkszerű valami közeledett a fiú felé. Az köpte a tüzet. Gyíkszerű... tüzet köp... Nem gyík... Sárkány... Az állat még egyszer levegőt vett, hogy fújjon. De ezúttal nem a fiút, hanem engem vett célba. Sikítani akartam, de az a torkomra fagyott. A fiú megfordult és ...

Heves szívdobogással ébredtem. Miért? Miért nem láttam az arcát? A néni mellettem nyugodtan aludt, majd tüsszentett egyet és felkelt. A hangszóró recsegni kezdett, majd egy női hang üdvözölt minket Japánban.

Sziasztok! Remélem, tetszett. Tudom, egyenlőre nem túl eseménydús, de majd azért be fog indulni. Ebbe az egy részbe rengeteg kutatást feccöltem bele :-). Az egyetem létezik, és amikor azt írtam, hogy Nóra hogyan jut el a reptérről a kampuszra, hát az sem hasból volt. xD Ha tetszett, nyomj egy csillagot és folytasd a történetet! :* <3