Folklór

Bonyodalmak

Pontosabban besétáltak, mert Ita és Jurei volt. Csak kicsit máshogy néztek ki .

Ita és Jurei dühösen egyben elképedve sétáltak be azt ajtón. Nem tudtam volna megmondani mi, de valami nagyon nem stimmelt rajtuk. Hosszas szemlélődés alatt vettem észre a hibákat. 

Jureinak nem volt keze! Nem, volt keze, de fokozatosan tünedezett el, úgy  hogy az ujjpercei már nem látszottak. Újra már csak az alkarja tűnt tömörnek. 

Bőre mintha sápadtabb lett volna a szokásosnál, haja ezzel szemben még feketébbnek hatott. Itán nem volt semmi ennyire szembetűnő. A szemét kivéve. Olvadt aranyként izzott szeme, pupillája ugyan normális volt, bár én macskaszemekre számítottam. Jobban megvizsgáltam Itazura arcát, és láttam, hogy ott is jelentős változás ment végbe. Szemei fifikásabbak lettek, akár egy rókának, orra piszébb lett , arccsontjai szélesebbek, válla vékonyabb. Ezzel szemben a kellő helyeken még jobban kidomborodott, bár eddig sem volt oka panaszra.

 Vállai enyhén előre hajoltak és szeme sarkából úgy nézett Tanura mint aki rögtön levágta mi történt itt. A tartásából sütött a dörzsöltség, úgy nézett ki mint aki mindjárt kilopja a szemedet a helyéről, úgy, hogy észre sem veszed.

-Már átlát a ködön, igazam van?- húzta ravasz mosolyra telt ajkait.

-Honnan gondolod?- vonta fel a fél szemöldökét Jurei érdeklődve.

-Nézz csak rá!- intett felém. Rengeteg hasonló kaliberű könyvet olvastam, amiben a hősnő mindent elfogad, mit sem törődve a józan ésszel és az életösztönnel. Aha csak hát, nem egy könyvben vagyunk. Szívem ezerrel vert a bordáim mögött, az oxigén egyre nehezebben áramlott a tüdőmbe és a szemem sarkában kis fekete foltokban kezdett elsötétülni a világ. Ez már sok volt egy napra.

-Tanu ! Ültesd le, mindjárt elájul!- szólt Tanura Jurei, aki mormogott valamit a bajsza alatt, majd a vállamnál fogva hátratolt a kanapéhoz és leültetett.

-Nem értem...-suttogta Ita halálra vártan. - Miért reagál így ? Téged tök normálisan fogadott...

-Szerintem ez csak normális életösztön-súgta vissza Jurei.- Te mit tennél, ha semmiről semmit nem tudnál, aztán egyik óráról a másikra, akár egy lavina maga alá temetne?

-Milyen költői vagy ma!

-Hozok neki egy pohár vizet-áll fel Tanu mellőlem.

-Ne beszéljetek már úgy rólam, mintha itt se lennék, vagy rosszabb, mintha meghaltam volna. Hallom minden szavatokat- pirítottam rájuk. -Amúgy meg honnan tudjátok, hogy tudom?- tettem fel a kérdést amely lyukat fúrt a gondolataim közé és nem akart onnan távozni.

-Mint mondtam az előbb, szimplán rád kell nézni. Meg hát az aurád elég árulko...HÉ!- visított fel Ita . 

A blúza közepén hatalmas vízfolt éktelenkedett . Vízcseppek koppantak a földön Tanu üres pohara aljáról. Ita kistányér méretű szemekkel nézett rá, majd összehúzta azokat és fenyegetően nézett a fiúra. Ha a tekintettel gyilkolni lehetne, Tanu nagy bajban lenne.

-Szívesen kölcsön adok egy felsőt...- mondtam Itának, de rám sem hederített. Tanut nézte pislogás nélkül.

-Te nem mondtad el neki?!- Ita hangja remegett a dühtől. Tanu alig észrevehetően rázta a fejét, jelezve Itának, hogy ne mondja tovább. Mindkettő szeme szikrákat szórt a másikra, míg egyszer csak Ita közölte Tanuval , hogy "dugja dézsába a fejét" majd leült mellém.

-Nem kell egy másik felső?- néztem rá.

-Nem. Inkább beszélgessünk. Mit gondolsz mi az az aura?