Folklór

Barátok

-Igenis értettem! - szalutáltam, majd mindkettőnkből kitört a nevetés és ezzel végre a jég is felolvadt kettőnk között.

A napom gyorsan eltelt. Mármint a tanulós része. Szinte futottam az egyetemre és szokásomhoz híven, majdnem elkéstem. 

Hálát adtam istennek, hogy a professzor is álmos kedvében volt, ugyanis alig néhány másodperccel előtte értem be, és mindenki tudja a csoportból, hogyha nála elkésünk, akkor nem enged be minket, szóval kénytelenek lennénk valamelyik csoporttárstól elkunyerálni a jegyzeteket.

Az órák végeztével, a laboratórium felé vettem az irányt.

Ifjú genetikus doktor (bár még nem az) barátomban nem kellett csalódnom. Az egyetem legfeltűnőbb mikroszkópjához hajolt és biztos valami jó dolgot láthatott, mert arcán elégedett mosoly ült ki.

Kék haja az égnek meredezett, mint aki rég találkozott a fésűvel. Gyorsan körbepillantott, hogy látta-e valaki a reakcióját, majd a tekintete megállapodott az egyetlen emberen a sok közül aki őt figyelte.

Rajtam. Biztos voltam benne, hogy valami klassz dolgot látott a mikroszkópban.

- Nóra!- lépett hozzám mosolyogva, majd két puszit nyomott az arcomra.
- Mi járatban?- arcáról csak úgy sugárzott a boldogság.

- Igazából arra voltam kíváncsi, hogy mikor végzel. Tanu elküldött otthonról,- itt Sato összevonta a szemöldökét- mert Jureial valamit terveznek. Ezért az egyik barátnőmmel elmegyünk egy kicsit szórakozni, és reméltem, hogy velünk tartasz. Már ha beleférünk az idődbe- itt a dolgozó asztalára vetettem a pillantásom, ami enyhén szólva úgy nézett ki mint amin bomba robbant.

- Szívesen megyek. Meg kell ünnepelnem...- itt Sato elhallgatott, majd gyászos képpel a mikroszkóp felé fordult és vissza hozzám.
- Sajnálom , még nem mondhatom el , mi ez legyen annyi elég, hogy köze van a diploma munkámhoz- mutatott az említett dolog felé

-De még nem diplomázol nem?

-Még nem, de nem árt felkészülni nem? De azért ünnepelni még szeretnék. Várj meg itt, veszem a kabátom és indulhatunk- mielőtt bármit is szólhattam volna eltűnt egy ajtó mögött, majd szinte rögtön fel is bukkant, immár hajához passzoló kék bomber dzsekiben.

- Oké, de előtte még fel kell dobnom ezeket a házba, - mutattam a tankönyvekkel megpakolt táska felé.
-és össze kell szedni Itazurát is.

- Ejha jó kacifántos neve van. És milyen ház? Nem lakásban vagytok?

-Ó majd meglátod!

A tömbnél megálltunk. Sato egy amolyan "ház mi?" pillantást vetett rám. Ó a kis naiv.

- Gyere!- szóltam rá. Az előtérben nem volt senki. Hívtam a liftet és közben Sato csacsogott mindenféle dologról. Az egyik kijelentésén megakadt a fülem.
- Hogy érted azt, hogy randid lesz?! - vittem fel a hangomat.- Tegnap még úgy volt, hogy nem kell fiú a boldogsághoz!

- Igeeen,- nyújtotta el a szót- hát az úgy volt, hogy David felhívott és kérte, hogy beszéljük meg a dolgot- mire befejezte a mondatot olyan vörös volt a feje, mint az ágyneműm.

- Biztos vagy te ebben? Az ex azért ex mert nem járunk vele! Volt az az ok, amiért szakítottatok. Ne legyél hülye- néztem komolyan a barátomra, akinek már könnypárás volt a szeme az emlékek hallatán.

- De én szeretem! És szeretnék adni neki még egy esélyt. Ha meg nem működik, akkor hagyjuk az egészet, de tudom, hogy egész életemben bánnám, ha nem próbáljuk meg újra- Hát ez megváltoztatja a dolgot. Nem úgy van a mondás, hogy ha szereted elengeded, ha visszajön a tiéd? Sato elengedte és a fiú visszament. Pontosabban menne.