Chapter 17.

1.8K 128 5
                                    

Az árny egyre gyengébb volt.  a lány újult ereje ellen nem tudott mit tenni. A legenda igaz volt.
A két fő kwami felülmérhetetlen hatalmat ajándékoz annak, aki képes befogadni. Eddig senki sem volt rá képes, csak Marinette.
Másodpercek alatt beletanult új képességeibe, és ez köszönhető volt annak is, hogy folyamatosan figyelt  Macskára harc közben. Hogy mozog, hogy taktikázik, hogyan támad. Mozdulatai kecsesek voltak ugyebár, mint a macskáé, épp úgy mint akkor a lánynak. Képes volt méginkább siklani a levegőben, erősebben, karmaival támadni. Szinte megfeletkezett önmagáról.

Gondolatai arra sodródtak, hogy mi lehet az ellensége gyengepontja. Egy árny.
A fény. Szólt a hang a fejében. Szinte irányította a saját ereje.
Katica a nap, Macska az éjszaka.
Marinette felkiáltott:
- Macskajaj!
Mintha az összes ereje a kezébe irányult volna, ami enyhén ragyogni kezdett. Félmosolyra húzódott a szája miközben az árnyra emelte tekintetét.
- Lehetetlen. - Mordult fel a hang.
- Ki kell ábrándítsalak. - Válaszolt Marinette. - Nincs olyan hogy lehetetlen.
Felemelte kezét, és rohanni kezdett. Gyorsabb volt bárminél, és ahogy futott, a ragyogás elvakította az árnyat, ezzel időt nyert.
Mire ellensége támadott, Marinette keze a homokórát érintette.
Vakító ragyogás lepte el az egész helyet. Elnémult minden, csak az üveg repedő hangját lehetett észlelni.

Az emberek megijedtek. Mint egy földrengés, úgy csapott le a zavar Párizsra. Sosem történt még ilyen korábban. Adrien fájdalmai ellenére kirohant az utcára. Mindenki az eget figyelte. A távolban, mint egy ragyogó csillag, valami megjelent az égen. Pontosan a múzeum felett.
Nem is habozott, elindult az épület felé, miközben mindenki más rohant onnan. A "dolog" az égen egyre csak nőtt, és nőtt. Mintha az ózonpajzs egyre csak szakadt volna, és a lyuk egyre csak nagyobbá nőtt volna a szemük láttára. A keletkező kör közepén először mindenkinek csak a feketeség tűnt fel, majd később látták, hogy valami más is van ott.
Csillagok.

Adrient kirázta a hideg ahogy az épülethez ért. Mi a fene ez? Csak Marinette-nek ne essen baja.
Már az egész épület felett megnyílt az ég. A város lakói rettegtek. Senki sem volt olyan közel mint a fiú. Többen próbálták visszarángatni, de ő senkinek sem engedett. Ott volt már mindenki mögötte. A barátai, ismerősei.
Hosszú percek után sem történt semmi. Nem tudták mi ez, és mi fog történni.
Majd egyszercsak megjelent valami a semmi közepén. És csak zuhant, egyenesen lefele.
- Az meg micsoda? Nézzétek! - Szóltak hátul az emberek. Adrien közelebbről hamar rájött.
- Az nem valami.. Az valaki.
A titokzatos valaki egyre csak zuhant, egyre gyorsabban, és gyorsabban. Ahogy a múzeum tetejéhez ért, mint egy meteor csapódott be. Betörve a tetőt, az emeleteket, belezuhanva a földbe.
Adrien rohanni kezdett. Amilyen gyorsan csak tudott. Az épület közepe felé haladt, ahhol megpillantotta a beszűrődő napfényt, mely megvilágította a porzó törmeléket. Átfúrta magát, közben észrevette, hogy többen követik, köztük Nino, Alya, és riporterek.
Először csak a lila ruhát vette észre. Majd a sötétkék copfokat.
- Marinette! - Kiálltott fel, majd odarohant a lány testéhez.
Mögőtte csak suttogtak az emberek . "Hogy kicsoda?" Mr. Agreste is megjelent a tömegben. Mindenki csodálkozott, de kevésbé törődtek vele. Mindenki a fiára figyelt, ahogy ő is.
- M-Marinette.. Kérlek, kérlek kelj fel. - Szipogott a fiú, kezével tarva a lány arcát. Feltűnt neki, hogy nincsenek sebek rajta. Csak egy kis vér futott ki a száján. A maszk ellenére mostmár pontosan ki tudta venni a lány vonásait.
- Hogy is felejthettelek el.. Neharagudj, nem is értem. Kérlek.. - A mondat közepén egy halk nyögésre elhallgatott. A lány köhögött, majd összeszorította szemeit, pislogott hogy kitisztuljon a látása.
- A-Adrien? - Rekedt volt a hangja.
- Atyám, Marinette! - Szólt, majd átölelte a feltápászkodó lány, miközben egy könnycsepp folyt le az arcán, egész addig homályosítva látását.
Marinette-nek kellett pár másodperc hogy feldolgozza mi történt.
Karjait összefonta a fiú körül, és magához szorította.
- Azt hittem elvesztettelek. - Suttogta Adrien.
A lány csak hallkan nevetett. Nem is tűnt fel neki, hogy mindenki őket nézi. Elhajoltak, és egymás szemébe néztek. Marinette letörölte a könnyeket a fiú arcáról, amit ő egy csókkal viszonzott. Páran a tömegben suttogni kezdtek ismét. Mr. Agreste csak csendben figyelt.
- Mi történt, és mi ez a ruha? - Kezdte Adrien.
- Elmagyarázom. Viszont előbb meg kell tennem valamit. - Válaszolt a kékszemű, és felállt. Kezeit az égbe emelte, becsukta a szemét, és koncentrált. Sosem csinált még ilyet, viszont pontosan tudta mit kell tennie. Lány fénycsík jelent meg az ég felé, mely bevonzotta mindenki tekintetét. Sok kis szál foszlott ki belőle, mindegyik egy ember felé tartva. Ahogy elérték őket, megdermedtek.
Elfeledett emlékek.
Alya szemeit azon nyomban könnyek borították el, és ez Nino-nál sem volt másképp.
Marinette szülei ölelésben borultak össze a távolban.
A lány amint kész lett, elmosolyodott, és visszafordult a fiúhoz.
- Van nálam valami, ami igazából téged illet.
Adrien kíváncsian figyelte, ahogy szerelme a kezéhez nyúl és lehúzza a gyűrűt az ujjáról. Abban a pillanatban, ahogy megtette, egy vörös fény kíséretében ismét Katicával találta szembe magát.
- Ez.. Ezt hogy csináltad? - Nem értett semmit.
- Én sem tudtam, hogy lehetséges. De Tikki mutatott egy-két trükköt. - Elmosolyodott.
Nem törődve az emberekkel, visszaváltozott. Marinetteként állt az emberekkel szemben, mire mindenki a szájához kapta a kezét, még Adrien is.
- Marinette, hisz... - Kezdte volna, de a lány megszakította.
- Vége van, Adrien. Nem titkolózom tovább. Továbbra is Párizs védelmezője vagyok, és leszek, de nem bújkálok tovább.
A  szőkeség elmosolyodott, és átkarolta a lányt.
- Ha így döntesz, számíthatsz rám.

A tömeg oszlani kezdett, minden kezdett megnugodni. Mr. Agreste elviharzott, Alya pedig még mindig tátott szájjal figyelt. Nem akart hinni a szemének.
Elindultak előre, egyenesen haza, nem zavartatva magukat a rengeteg riporter felszökő kérdésével. Csak mentek, mint a normális barátok. Marinette köszönt a szüleinek, akik könnyeikkel kűzdöttek, majd együtt hazamentek. Felmentek Marinette szobájába, ahhol Alya ráirányította a barátnőjére azt a tipikus nézést.
Marinette átkarolta Adrient, vállára dőlt.
Aztán a fejéhez emelte a kezét.

- Ez egy hosszú sztori lesz. - Nevetett.
- Abban biztos lehetsz csajszi.

-------
Ééés vége!
Hát, ehez is elérkeztem. Befejeztem az első történetem.
A következőn még gondolkozom, de abban biztos vagyok hogy ez nem volt az utolsó, mivel az írás nagyon fontos nekem. Köszönöm mindenkinek💜
#staytuned
Ha bármi kérdés van, csak nyugodtan!

Just for one dayWhere stories live. Discover now