"Remélem újra látom még,
azt a Hívó égi fényt"
Tudod milyen érzés futni valami elől amit nem látsz, de érzed, hogy ott van? A nyakadba liheg kerget, üldöz, széttép, de nem öl meg teljesen. Csak tönkre tesz. Szépen lassan leépít elveszi az életkedvedet, a mosolyodat, a szemed csillogását. Ezek a démonjaid. Előlük bújkálsz, tőlük rettegsz. Mindenkinek vannak démonjai, de nem mindenkit kergetnek a halálba, hiszen a legtöbb ember képes megvédeni magát, egy kacajjal vagy egy szép szóval. De én már erre is képtelen vagyok.
Fekszem az intézet egyik ágyában, és csak nézem a plafont. A kezemben még mindig azt a kis cetlit tartom amit Gergő küldött. Vajon ő, hogy küzd meg a démonjaival? Őt nem próbálják darabjaira szedni? Egyáltalán van olyan ember akit nem bánt senki és semmi? Létezik a felhőtleni boldogság, vagy ez is csak egy illúzió, amit a könyvek vetítenek az emberek elé?
Ha egyszer könyvet írnék, biztos, hogy a valóságot mutatnám. Nem ezt a cifra sokszínű katyvaszt, ami a nyálas tini könyvek alap eleme. Mi van, ha a szivárvány, amit én látok nem is hét színű, hanem egyszerűen zöld. Egy Zöldszivárvány, ami csak egy dolgot vetít az emberek elé, hogy tűrni és harcolni kell. Mindig.
Azt hiszem, hálásnak kellene lennem Szilviának, amiért nem hagyott meghalni. És a szüleimnek is, mert bíznak bennem, sőt talán még Gergőnek is, amiért megosztotta velem múltjának egy darabját. Ők mind mind erős emberek, akik képesek szembenézni a kihívásokkal és a félelmeikkel. Nekik sikerült, akkor nekem is sikerülhet, ugye?
Kapkodva nyomtam meg az ágyamba épített jelző gombot, ami arra szolgált, hogy tudassam a személyzettel, ha valamire szükségem van. Pár perc elteltével meg is érkezett Szilvia. Óvatos mosollyal néztem kezelő orvosomra, aki felvont szemöldökkel vizslatott engem.
- Mi ez a nagy boldogság? - mért végig gyanakodva a szőke doktornő. Igaz, ami igaz a minap még majdnem sikerült megölnöm magam, most meg itt mosolygok. Elég bizar.
- Igazad volt, mindenben - ismertem be lesütött szemmel. Szilvia halkan felhorkantott, majd félmosollyal az arcán megrázta a fejét.
- És, hogy ezt megértsd ahhoz ennyi szenvedésre volt szükséged? - kérdezte szomorúan. Én csak csendes megadással meredtem magam elé.
- Tudod valahol mindent el kell kezdeni - szóltam csendesen. A szőkeség hitetlenül meredt rám.
- De nem így! - szidott le végül - Bár ezen már nem tudunk változtatni, szóval igazából azt is megbeszélhetnénk amiért ide hívtál.
- Lehetséges lenne, hogy egy kicsit kimenjek sétálni? - kérdeztem bizakodva.
~ * ~
Óvatosan sétálltam végig a kis tavacska gyönyörű partján. Élveztem ahogy a Nap meleg sugarai cirógatják a bőrömet. Amióta itt vagyok nem éreztem magam ennyire elevennek.
Megkerestem azt a padot, ahol az érkezésem napján üldögéltem. A hely még mindig úgy nézet ki akár egy illusztráció egy mesekönyvben. Behunyt szemmel élveztem a napsütést, míg egy ismerős hang ki nem szakított a merengésemből.
"Álmomban angyalt láttam,
Szállt és én szárnyak nélkül
Követtem őt, bármerre járt."
Valaki a kedvenc dalomat játszotta, igaz nem az eredeti rockos formájában. Nagyon furcsa volt a jól megszokott számot egy enyhe akusztikus verzióban visszahallani. Viszont az énekhang mindenért kárpótolt, enyhén rekedtes, de az összes akord tökéletesen a helyén volt. Úgy ahogy azt kell, úgy ahogy eddig csak egy embert hallottam énekelni. Gergőt.
YOU ARE READING
Zöld szivárvány
Teen Fiction" -Nem fogok helyetted harcolni, és meggyógyítani sem tudlak - suttogta Gergő - de itt leszek, hogy elkapjalak ha zuhansz. " "Csak tarts ki még egy kicsit, ígérem én is jól leszek ezek után, csak ne hagyj itt egyedül ebben a világban" Bárhol is jár...
