Zöld szivárvány

~ I. Fejezet ~

Mindig van, remény!

Az ember hajlamos arra, hogy természetesnek vegyen olyan dolgokat melyek nem mindenki számára adattak meg. Ilyen voltam én is. Önző, nagyképű és arrogáns. Tinédzserkorom elején csak azt vettem észre amihez nekem is közöm volt. Nem számított semmi csak a smink, a méreg drága ruhák és cipők, a körülöttem lévő világ láthatatlan volt számomra. A pompa és a csillogás egy olyan burokba zárt, amelyből nem tudtam kitörni. A helyzetem egyre csak romlott amikor betöltöttem a tizennégyet. Azt hittem enyém a világ...

Ittam, buliztam, drogoztam. Pedig elvileg jó családból származó, engedelmes és okos lány vagyok. Sajnos a bőség nekem csak ártott, a szüleim hiába fogadták fel hozzám a legjobb pszichológusokat rajtam ez sem segített. Fiatal voltam túlontúl fiatal ahhoz, hogy ezeket megtapasztaljam. Évek teltek el így, a családunk széthullóban volt. Miattam. De ez akkoriban nem tudott érdekelni.

Mígnem egy nap édesanyám azzal állt elém, hogy felelősséget kell vállalnom a tetteimért és azért aki lettem.

- Élned kell! És nem ezt a nyamvadt, nyomorult, beteg életet. Most nyílik ki neked igazán a világ, s te semmit nem veszel észre belőle, mert azzal vagy elfoglalva, hogy magadat tönkre tedd! - kiabált velem. Szinte őrjöngött. - Nem látsz mást a környezetedben, csak a piát és a drogokat... Pedig annyi csodás dolog van ezen a Földön, és te megtagadod magadtól az esélyt, hogy észrevedd -Tizenhét éves lehettem ekkor, úgy éreztem a szüleim bántani szeretnének, mikor én tényleg nem tettem semmi rosszat, legalábbis akkor ezt gondoltam. Minden erőmmel ellenük küzdöttem, az összes cselekedetem ellenük irányult. Bármit kérhettek én mindig az ellenkezőjét tettem.Egyre mélyebbre süllyedtem abban a láthatatlan mocsarában, és hiába nyúltak utánnam a családtagjaim, nem fogadtam el a segítséget.

Múltak a napok,s a hetek. Bennem pedig egyre többször felötlött, hogy igaza lehet a szüleimnek. Átgondoltam mindet, hova jutottam három év alatt, miket csináltam. Fájt az igazság, piszkosul fájt. Minden éjjel kínzott a gondolat, miket műveltem a családommal és saját magammal. Bezárkóztam a szobámba, elhatároztam nem veszek magamhoz többé semmilyen drogot és alkoholt.

~ * ~

A napok csiga lassúsággal teltek, minden egyes perceben az anyag után ácsingóztam. Fájt a fejem, gyengének, levertek éreztem magam nélküle. Mintha nem lenne bennem élte, csak egy test vagyok amibe hálni jár a lélek. Három napig bírtam ki, aztán újra lőni kezdtem magam. Ugyan ott voltam ahonnan elindultam, tehetetlenül az ingovány legalján. De valami talán mégis megváltozott, nem akartam ott maradni. Több hetembe telt mire összeszedtem magam, és a szüleim elé tudtam állni.

Megkértem őket, hogy segítsenek rajtam. Zokogva kértem bocsánatot a tetteimért, százszor elmondtam nekik, megbántam mindent. Ők pedig szó nélkül csitítgattak, mint egy pár hónapos gyermeket. Megígérték, hogy együtt átvészeljük, és minden rendben lesz.

Édesapám még aznap felhívott egy elvonó intézetet, megbeszélte velük az estemet és elintézte, hogy másnap már el is utazhassunk oda.

Reggel autóba ültünk, mi így hárman. Rettegtem attól ami várt rám, hiszen emlékeztem mi történt velem amikor legutóbb hanyagolni próbáltam a szereket. A kezeim remegtek a félelemtől, a gyomrom görcsben állt. De egy valamiben biztos voltam, tönkretettem a családom életét. Most pedig itt volt az idő, hogy valamennyire helyretegyem a hibáimat.

Amikor behajtottunk az intézet parkolójába elámultam. Az épület egy hatalmas régi kastélyra emlékeztetett, kopottas sárga festésével és fehér ablakkereteivel. Az egész terültet benőtték a fák, tőlünk balra még egy kisebb tavat is láttam a közepén aprócska szigetekkel. Ezt a gyönyörű képet csak egy valami zavarta meg, a betegek. Normál utcai ruhába voltak öltözve, de az arcuk, akár a holtaké. Szemük alatt fekete karikák éktelenkedtek, bőrük halovány volt és olyan áttetszőnek hatott, akár a pergamen.

- Üdvözlöm önöket, - szólt egy kellemes női hang - látom szerencsésen megérkeztek. Doktor Horváth Szilvia vagyok, és én leszek a kezelő orvosod - mutatkozott be, és a kezét nyújtotta felém, amit én készségesen elfogadtam.

- Harmati Csenge - mondtam egy rövidke kézfogás kíséretében. Ezek után doktornő és a szüleim elmentek elintézni pár pappírt, én pedig magamra maradtam a gyönyörű udvaron. Persze megkérdezték, megleszek-e egyedül amire én csak bólogattam. Attól, hogy függő vagyok nem kell három évesként kezelni.

Elindultam a tó felé, lassan sétáltam a térkővel kirakott ösvényen. Mélyen a gondolataimba merültem, azon töprengtem mi vár rám az idő alatt amit itt fogok tölteni. Ahogy sétálgattam egyszer csak egy padra bukkantam elég eldugott helyen volt, úgy éreztem megtaláltam a számomra ideális környezetet. Letelepedtem és bámultam a csodálatosan sima víztükröt, megfigyeltem miként álltak a fejük tetejére benne a fák, és ez megnyugtatott. A távolból gitár hangját halottam, valaki egy igazán szomorú számot pengetett a hangszerén. Elindultam a hang irányába, pár méterre tőlem a bokrok takarásában megpillantottam egy barna hajú fiút. Kerekesszékben ült, s a szemét lehunyva játszott a hangszeren. Nem lehetett több húsz évesnél, de az arcán látszottak a nehezebb idők nyomai.

- Helló! - köszönt kedvesen, miközben figyelmét még mindig hangszerének szentelte. Gyakorlott mozdulatokkal pengette a húrokat, látszott rajta, hogy a zenélés megnyugtatja.

- Szia! - viszonoztam a gesztust félénken. A srác abbahagyta a gitározást és rám nézett. Égszínkék szemei alatt halvány karikák éktelenkedtek, az egyébként elragadó mosolyát egy vágás csúfította el arcának bal oldalán.

- Most érkeztél, ugye? - kérdezte miközben gitárján megtámasztott a kezére hajtotta a fejét, és így nézett fel rám.

- Ráhibáztál - ajkaim keserű mosolyra görbültek. Szánalmas vagyok, gondoltam. - Te mióta vagy itt? - tudakoltam. Az ismeretlen fiú arcán egy pillanatig fájdalom tükröződött, de ennek egy másodperc múlva már nyoma sem volt. Tapintatlan vagy Csenge! Vonásai teljes közömbösséget tükröztek, de a szemében ott csillogott a számomra már oly ismerős, mély fájdalom.

- Négy hónapja - felelte halkan. Kék szemeit a földre szegezte, meggyötörtnek látszott. - Remélem, te hamarabb kikeveredsz ebből az egészből - nézett fel rám szomorkásan.

~ * ~

- ...végezetül pedig, néhány hónapon belül ismét teljes életet élhetsz! - fejezte be a "szent beszédet" Szilvia. Az irodájában ültem a szüleim társaságába egy hatalmas bőr székben, melynek fehér színe gyönyörűen illett a szobában elhelyezett antik tölgy bútorhoz. A helyiség ablaka az udvarra nézett, ezzel csodálatos nyugodt légkört teremtve. Ilyen környezetben, még a legkattantabb drogost is könnyebb kezelni. Például az olyanokat, mint én...

Édesanyám el volt ragadtatva Szilvia hozzáállásától és a (jelenleg) egész jónak tűnő kilátásoktól. Édesapám pedig, boldog volt, hogy a mi kis családunk élete elkezdett egy jobb irányba haladni.

Szüleim még maradtak pár percet, de csakhamar  eljött a búcsú ideje, felmenőim szó nélkül zártak szoros ölelésükbe, miközben a távolból már Szilvia figyelő tekintetét érezhettem magamon.

- Képes vagy rá kicsim, bízunk benned! - szorította meg még utoljára a kezem apa a lehúzott kocsiablakon keresztül, aztán már el is hajtottak.

Néhány percig még csendben néztem magam elé, majd mindent hátra hagyva besétáltam a József Attila Elvonó Intézet és Pszichiátria ajtaján. 

Nos, kezdődjék a show!