Zöld szivárvány

2. fejezet (2.rész)

- Figyelj nem te vagy az egyetlen aki ezzel küzd - Szilvia az ágyamon ült és már fél órája próbált lelket önteni belém, eddig teljesen eredménytelenül. - Vannak itt olyan emberek akik évek óta ezzel élnek együtt, te csak most kezdted a terápiát, ez természetes dolog - mondta kedvesen. Én  csak elkeseredve meredtem magam elé, a fejem rettentően sajgott. Úgy voltam vele, hogy ha sokáig megy még  ez az egész meg fogok őrülni. - Az a fiú akivel beszélgettél a minap, ő is ugyan ezzel küzd, mint te. De Gergő már lassan fél éve. Fogadni mernék, hogy most is ébren van - sóhajtott a fejét csóválva a doktornő. Gergő, ezek szerint így hívják az égszemű fiút. - Gyere, látogasd meg!
Szótlanul mentünk végig a barátságos sárga folyosón, a doktornő magassarkújának kopogását visszaverték az épület néma falai. Megálltunk az utolsó ajtónál, melyre cirádás faragással a 121 - es szám volt írva.  Szilvia benyitott.
Gergő szobáját egy kisebb éjjeli lámpa világította meg, a fiú az ágyában feküdt kezében egy régi füzetet tartott arcát könnyek áztatták. A szívem szakadt meg a látványtól.
- Beszélgessetek! - mondta Szilvia, majd sarkon fordult és ott hagyott engem a zokogó fiúval.
Csendesen sétáltam oda az ágyához, de így is észre vett. Bizarr helyzet volt, két lelkileg sérült egymás számára teljesen ismeretlen fiatal tele félelemmel.
Annyi közös volt bennünk, mégis teljesen mások voltunk. Abban pillanatban, úgy éreztem  támogatnom kell őt, ha már én nem tudom összeszedni magam, legalább ő lehessen végre boldog. Bizonytalanul közelítettem meg az ágyat. Most nyoma sem volt a kissé mosolygós fiúnak aki minden figyelmét a hangszerének szentelte. Csak egy megtört srácot láttam, aki el szeretne szakadni ettől a szörnyű világtól, hogy végre boldog lehessen. Oda léptem hozzá és óvatosan megérintettem a vállát.
- Szia - köszöntem neki halkan. Hirtelen fordult felém, mire én reflexből hátra léptem egyet. Érdeklődve figyelt engem könnyei fátylán keresztül, szeme enyhén vöröse volt a sírástól, így kék írisze szinte világított  a félhomályban.
- Helló - egy pillanatra sem próbálta leplezni érzelmeit, értelme sem lett volna, hiszen egy ideje már a szobában voltam. 
-Szilvia mondta, hogy nem tud... vagyis te sem tudsz aludni - suttogtam miközben a földet pásztáztam.
- Pletykás egy nő - morogta bosszúsan, majd kisebb nehézségek árán ülő helyzetbe tornázta magát. Ezek után hosszú percekig tartó kínos csend következett, ő továbbra is a megsárgult irományt olvasta könnyeivel küszködve én meg csak álltam ott teljesen tanácstalanul. Fogalmam sem volt mit kéne tennem, hiszen nem hagyhatom  itt ilyen állapotban és aludni amúgy is képtelen lennék a nyomasztó belső gondolatok és rémálmok miatt. Ezért minden mindegy alapon úgy döntöttem maradok. Újabb ólom súlyú percek teltek el mire Gergő megszólalt. - Ha itt szándékozol maradni, akár le is ülhetnék.
Gyorsan körbe néztem a helyiségben, sehol egy szék. Hát persze, minek is kéne az ide - Gergő úgysem használná.  De megakadt a szemem a kerekesszékén. Most úgysem használja, hát miért ne?
- Szabad...? - kérdeztem, fejemmel a szék fele biccentettem, mire ő egy halvány mosollyal bólintott. Alig volt észre vehető, éppen csak feljebb húzta a szája sarkát de én láttam. Fogalmam sincs min szórakozott ilyen jól, de örültem, hogy  legalább egy pillanat erejéig jobb kedve volt.
- Csak tessék!- intett színpadiasan, mire halkan felkuncogtam. Hosszú ideje nem nevettem, most mégis jó kedvem volt. Nem kellett senkinek sem megfelelnem, tudtam , hogy nem fog elítélni úgy, mint a többi ember. Levágtam magam a kerekesszékre és elkezdtem előre hátra gurulni. Még soha nem volt alkalmam kipróbálni egy ilyen szerkezetet, így most, mint egy kisgyerek játszottam önfeledten. Gergő szórakozottan, felhúzott szemöldökkel figyelte tevékenységemet. - Mintha a húgomat látnám - szólt elcsukló hangon - szemében ismét könnyek csillognak. Megfejthetetlen ez a fiú.