Egy hajóban evezünk || S.M.

127.

Cifránál cifrább káromkodások jártak a fejemben, miközben Shawn kőkemény vonásait figyeltem. Egy pillanatig anyura bámult, aki túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy észrevegye őket, aztán kérdő tekintettel rám nézett. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Miért kellett ezt hallania? Pont most, amikor már azt hittem, hogy minden elrendeződött.

Vidd innen, tátogtam némán Stuart felé biccentve. Bólintott, majd megfordult, hogy elhúzza onnan az öcsémet, én pedig bízva benne újra anyura koncentrálhattam.

- Shawn nem fog megerőszakolni - sziszegtem felé hajolva, remélve, hogy a fiú nem hallotta meg. Shawn azonban megállt, a szabad keze hirtelen ökölbe szorult, s az egész tartásáról lerítt, hogy mennyire feszült. Ahelyett, hogy javítottam volna, csak rontottam a helyzeten. Shawn azonban nem fordult meg, hogy bejelentse, végzett velem és az egész családommal. Elvezette Stuit anélkül, hogy visszanézett volna.

- Rose, te ezt nem tudhatod! - nézett fel rám végre anyu. A szemei már most bedagadtak, folyt az orra, és összességében borzalmasan nézett ki.

- Pedig tudom - nyújtottam neki egy papírzsepit. - És azt is biztosra tudom, hogy szeretem őt, anyu. Szeretem Shawnt. És ne haragudj, hogy ezt mondom, de én nem fogok lemondani róla. Csak akkor szabadulsz meg tőle, ha úgy dönt, hogy nem hajlandó ennek a fura családnak a tagja lenni, amit pedig teljes mértékben megértek. Ezek után... - beharaptam a számat, látva anyu döbbent arckifejezését.

- Még sosem tartottál ki valami mellett ilyen sokáig - jegyezte meg szórakozottan. Most, hogy alábbhagyott egy cseppet a sírógörcse elgyötörtebbnek tűnt, mint valaha.

- Ebből tudhatod, hogy ez most igazán fontos a számomra - bólintottam.

- Rose, nem akarom, hogy történjen veled valami... - csóválta a fejét. Kezdett valóban felidegesíteni a konoksága.

- Miért? Veled történt valami ilyesmi? Hmm? - tártam szét a karomat. Anyu megszeppent, megrázta a fejét.

- Velem nem, de... volt egy barátnőm. Összeszedett magának egy pasit, aki nagyon kedves volt, udvarias, mindenki szerette. Aztán... mikor harmadszorra találkoztak akkor...

- Jó, inkább nem akarom tudni - hallgattattam el.

- Csak tizennégy éves volt, Rose. Tizennégy! - újra bőgni kezdett. Úgy gondoltam, hogy ezt nem hagyhatom annyiban, tehát hosszas beszélgetés elé néztünk. Ami egyben azt is jelentette, hogy ugrott a randim Shawnnal, vagy hogy nevezzem. Ha egyáltalán még nem menekült el fejvesztve azok után, amiket hallott.

Anyut faképnél hagyva kimentem az előszobába, ahol Shawn autózott az öcsémmel. Stuartnak láthatóan semmi baja nem volt, nem érintette meg, hogy anyut sírni látta. Shawn remekül kezelte.

Megköszörültem a torkomat, mire mindketten felnéztek, Shawn pedig feltápászkodott.

- Annyira sajnálom! - csóváltam a fejemet. - Teljesen kiakadt, azt hiszem szüksége van egy kis időre, meg egy kis lelkizésre. Mennyit hallottál?

- Azt hiszem mindent - nézett félre az ajkát harapdálva. Csalódottan leeresztettem a vállaimat.

- Kérlek, kérlek ne vedd figyelembe! Nagyon félt engem, és nem is tudja mit beszél... - pillantgattam a konyha felé.

- Igen, akkor most jobb, ha megyek, mielőtt meglát, igaz?

Bármennyire nehezemre esett is, de bólintottam. Ő pedig zavartan elbúcsúzott Stuitól, aki a szőnyegen maradt, míg én kikísértem Shawnt. Miután kint becsuktam magam után az ajtót, a fiú türelmesen várt, mert tudta, hogy nem fogom kibírni. Kifakadtam.

- Most utálsz, ugye? Megint elrontottam mindent, pedig kihoztál a kórházból és mellettem álltál, és te vagy az egyetlen, akinek elmondtam, hogy mi van most velem, és... szörnyű vagyok. Anyu... anyura is most tört rá az ötperc, muszáj megvígasztalnom, meg megbeszélnem vele a dolgokat. Sajnálom, nagyon sajnálom - hadartam a pulcsi ujját szorongatva. Végül, mivel választ nem kaptam, felnéztem Shawnra, aki meg a ház előtt parkoló kocsira pillantott.

- Mennem kell - jelentette be. Bólintottam, mire elindult az autó felé, de néhány lépés után megfordult és csalódottan széttárta a kezeit. - Tényleg úgy nézek ki, mint aki képes lenne...? - kiabált felém.

A szél elvitte a hangját, de még így is tisztán értettem a szavait.
Nem volt szükség arra, hogy válaszoljak, hiszen mindannyian tudtuk, hogy nem. Soha nem tenne ilyet.

Meredten néztem, ahogy széles mozdulattal kirántja az ajtót, beül, majd bevágja. Néhány másodperc múlva csikorgó kerekekkel hagyták el az utcát, s belőlem csak akkor tört ki a sírás, amikor eltűntek egy kanyarban.

***

A hideg küszöbön gubbasztva, felhúzott térdeimet átkarolva, lehajtott fejjel figyeltem, ahogyan újabb és újabb könnycseppek gördülnek ki a szemem sarkából, hogy bejárják útjukat lefelé az arcomon, majd az államon megállapodva végül lepottyanjanak a combomra. Ott ültem tíz, húsz, vagy negyven percet, ki tudja? Nem érdekelt, mígnem fázni nem kezdtem. Akkor aztán csak azért is kint maradtam, nem törődve a betegség veszélyével, és azzal sem, hogy a kukkolós nénik netalántán észrevesznek.

Aztán kinyílt az ajtó, anyu kilépett a szabadba, majd leült mellém. A könnyeimet egy pillanatra sem leplezve néztem rá, hadd lássa, hogy mit tett. Mert könnyebb volt őt hibáztatnom, mint magamat. Az orra piros volt, a szemeiben még mindig könnyek csillogtak, amelyek lassan már felszáradni készültek.

- Elment, ugye? - kérdezte halkan, a távolba révedve.

- Honnan tudod, hogy itt volt? - kérdeztem hasonlóan.

- Stuart.

- Ó, értem. Hát, igen. Elment.

- Hallotta?

- Hallotta.

- Sajnálom.

- Én is.