Offline

>> Harminc <<

A lábamat a féken tartva D-be tettem a váltót.

- Csak négy és fél óra, csak autópálya, automataváltó. Ez az egyik legbiztonságosabb autó, amiben utazhatsz. Ha valakivel karambolozunk, hidd el, nem mi fogunk megsérülni - nyugtatott Ryan, és maga is tök unottan folyt szét a Volvo ülésén. Különben nem sokat tudtam az autókról, csak az emblémájukat ismertem fel.

- Oké - morogtam, és az előttünk álló útra koncentráltam.

- Ugye vezettél már automataváltós autót? - kérdezte a biztonság kedvéért.

Valamiért az apukám rögeszméje volt, hogy mindketten kézi váltóssal tanuljunk meg (Diana és én), így volt már tapasztalatom bőven mindkét váltó használatában, nem úgy, mint egy átlag amerikainak, aki csak jellegzetességként lát kuplungot.

- Igen - mondtam, bár inkább krákogásnak hangzott. Lehunytam a szemem és szorítottam egyet a copfomon.

- Meg tudod csinálni, Nina. Itt leszek melletted. Nem alszok el, megígérem - mosolygott rám biztatóan, és karba tette a kezét, vagy legalábbis megpróbálta, de a gipsz miatt nem jött össze. Idegesen felmordult, és az útra szegezte a tekintetét.

Arra gondoltam, amiket a lányok mondtak nekem. Egy pillanatra sem kételkedtek abban, hogy meg tudom csinálni, és bíztak benne, hogy igaza van Ryannek és tényleg el kell mennünk Loganért. Húzták a szájukat, hogy megint én megyek utána, de nekik sem volt jobb ötletük. Támogattak és biztattak, és már megint jobban hittek bennem, mint én magamban. Ezért soha nem lehetek elég hálás nekik. Hiába vagyunk évek óta legjobb barátnők, nem fogok beleesni abba a hibába, hogy egyértelműnek veszem a támogatásukat.

Ők is azt mondták, hogy nem kerülhetem a vezetést örökké és tisztában voltam vele, hogy ez a következő lépésem a fejlődésem útján. Valahogy önbizalmat kellett szereznem, és a feladataim közé tartozott a félelmeim legyőzése is.

Még egyszer beszívtam és kifújtam a levegőt, aztán a jobb lábamat szépen lassan áttettem a fékről a gázpedálra.

***

- Na, akkor itt forduljunk be balra... Hoppá! Jó helyen vagyunk - mosolyodott el Ryan, amikor meglátta az utcában parkolni a fekete autót. - A jó kis BMW 320i - mondta elismerően Logan kocsijára, mire már azt hittem, füttyenteni is fog. - Megcsináltad! - nézett rám biztatóan, de én egy pillanattal tovább sem tudtam a vezetőülésben maradni.

Amint leparkoltam a BMW mögött, leállítottam a motort és kipattantam az autóból, majd leültem az útpadkára. Ismét mélyeket lélegeztem, a térdeim közé szorítottam a fejem és próbáltam megállítani a lábaim remegését. A jobb annyira remegett, hogy az utolsó félórában már alig tudtam a pedálokon tartani...

A fejem hasogatott, a szememet könnyek csípték és csak arra vágytam, hogy kieresszem a hangszálaimat. Ordítani akartam, visítani, kiáltani, bármit, csak adjam ki magamból a feszültséget. Fél év után beültem a vezetőülésbe és levezettem négy és fél órát. Nem, még mindig nem hittem el. Egyáltalán, hogy valaha újra vissza fogok ülni a kormány mögé, még a gondolat is túl sok volt. És most mégis itt ültem, megcsináltam, élek, nem történt semmi baj... És akkor kiaszakadt végre belőlem a sírás. Először szipogni kezdtem, aztán keservesen csuklani, vagy nem is tudom. Sírtam, és nem lehetett valami szép látvány.

Tompán érzékeltem, hogy Ryan felmegy a bejárati ajtóhoz és becsenget.

L O G A N

- Korábban kellett volna felkelned, hogy legyen esélyed - morogtam a kontrollert nyomogatva, főleg a joystick-kel játszadozva. Ezáltal irányítottam egy sárga Porschét valami német város utcáin, messze leelőzve Eriket.