>> Tizennégy <<

9K 724 0
                                    

N I N A

Mivel otthon döglöttem betegen, volt időm a barátaimon gondolkozni. Hogy mennyire megváltozott közöttünk a viszony; mintha mindannyian külön irányba mentünk volna. Vagy legalábbis én meg ők. Eszembe jutott egy csomó közös emlékünk... De hol voltak már azok az idők, amikor öten elválaszthatatlan legjobb barátnők voltunk.

Hol volt már az, amikor elsőben minden délután együtt tanultam Gingerrel valamelyikőnk házában, aztán megnéztünk egy filmet, mert miért ne. Meg mennyit vigyáztunk együtt a húgára... És mennyit festettünk meg rajzolgattunk együtt! Rengeteg mindent tanultam Gingertől, pedig én nem voltam valami tehetséges, de a kemény munka sokkal többet ér, mint a tehetség. Legalábbis Ginger mindig ezzel nyugtatott. Minden egyes alkalommal, amikor össze akartam tépni a rajzomat, eltette ő, hogy később lássam majd, mennyit fejlődtem. Nem hagyta, hogy abbahagyjam, még ő adott nekem feladatot, hogy mit rajzoljak le!

Vagy az is milyen régnek tűnik, hogy Lucy segített franciából másodikban, amikor Madame Dessauge-ot kaptuk meg franciatanárnak, és nem bírtam a tempóját. Lucy minden egyes igeidőt annyiszor elmagyarázott, míg végül sikerült belevernie a fejembe. Iszonyat hálás voltam neki érte, ha ő nincs, talán még abban az évben átmegyek spanyolra. De ő hitt bennem, és nem engedte, hogy a könnyebb utat válasszam.

De hol volt már a régi Becca is... Az a Becca, aki elsőben még szemüveget hordott, na meg az a Jess, aki gimnasztikázott. Jess óvodás korában kezdte el, és aztán két éve abbahagyta. Azóta próbál megszabadulni izmos vállától, pedig annak köszönhette a sok aranyérmét, meg a helyét a pompomlányok között, nem is beszélve az ilyen apróságokról, mint a kézen járás és a szaltók. Jess kitartása mindig inspirált. Amikor az edzéseit néztem (van valami különleges a tornászok edzéseiben, de még nem jöttem rá, hogy mi is az pontosan), ezer meg ezer érzelmet láttam az arcán egy óra alatt. Az elején, ha valami újat tanult, elszántságot. Amikor sokadjára sem sikerült neki az adott mutatvány, feladást láttam rajta, és azt hittem, elsírja magát. Na ilyenkor volt az, hogy elkezdtem biztatni. Sokszor Ginger is ott volt mellettem, és akkor ketten beszélgettünk vele a lelátóról, hogy ígyis milyen sokat fejlődött, már csak egy kicsi hiányzik, baromi ügyes és ne hagyja abba. És aztán újra ott volt az arcán az elszántság, és valami mérhetetlen düh, hogy akkor is megcsinálom. És megcsinálta. Újra meg újra. Amikor panaszkodtam neki, hogy mennyit bénázom a csellóval, akkor mindig ezt hozta fel, hogy én is biztattam, és neki is sikerült, én is ugyanúgy meg fogom tudni csinálni, legyen bármilyen nehéz is az a darab. Én minden versenyén ott voltam, ő pedig minden évvégi koncertemen.

Becca is csak másodikban csatlakozott a pompomlányokhoz, elsőben egészen más volt. Akkor még Lucyval meg tudta beszélni minden gondját, baját, aztán egy évvel később már felsőbbévesekkel lógott, hozzánk csak úgy járt vissza, mint valami biztos bázisra, ahol mindig tárt karokkal várjuk. Nehéz volt követni a hóbortjait, vagy nem dühösnek lenni rá, amikor elhanyagolt minket, de amikor szükség volt rá, akkor ott volt mindig, kivétel nélkül. Ha szidni kellett valakit, ha vigasztalni kellett, ha biztatni... nem hagyott cserben.

Ezek az emlékek és élmények nélkül ma biztosan nem lennék az, aki vagyok. A barátaimnak óriási szerepe volt abban, hogy kivé váltam. Mert mire valók a barátok, ha nem arra, hogy támogassák egymást? Egymásban mindig hittünk, ha a magunkba vetett hitünk meg is ingott néha.

És mégis, az utóbbi időben borzalmasan eltávolodtunk egymástól, különösen Jess és Becca viselkedett nagyon furcsán. Régen nem voltak ilyen lekezelőek, nem szóltak hozzám ilyen gúnyosan, nem volt az az érzésem, hogy lenéznek, hogy nem érdeklem őket...

Ezekre mind csak rátett az, hogy barátokat szereztek maguknak, mind a négyen. Csak jobban széthúzódott a kör, amit nekem egyszerűen el kellett fogadnom. Nem tudtam mit csinálni - egyedül maradtam.

Aztán jött Logan, aki újra színt csempészett a napjaimba.

És aki végre úgy tűnt, viszonozza azt a figyelmet, amit adok neki. Neki köszönhettem, hogy visszakaptam a barátaimat - már amennyire a barátságunkat menteni lehetett.

OfflineWhere stories live. Discover now