"Baszki!" Motyogtam. Mit kereshet itt?
Kikerekedtek a szemeim, s a meglepedtségtől nyeltem egy hatalmasat. Ez nem a valóság, ugye? Talán egész idő alatt csak hazudott? Tudta, hogy én vagyok Harry Styles? Most akkor nem úgy volt, hogy elhitte, hogy a 'bátyám' Harry Styles? Remélem, hogy nem ismer fel...akkor is, ha épp most nem tudom, hogy most mi folyik itt.
Hogy biztos legyek abban, hogy ez tényleg ő, vetettem rá még egy pillantást. Igen, ez határozottan London volt...basszus!
A fiúkra néztem, akik meglepetten néztek vissza rám. Niallhez hajoltam, aki mellettem ült a fa székeken, majd a fülébe suttogtam.
"Baszki, az a lány ott ugyanarra az egyetemre jár, ahova én is!" Erre Niall szemei is kikerekedtek.
Szinte azonnal továbbította ezt az információt a többi fiúnak is, akik mikor megértették, megint rámszegeszték a tekintetüket. Kétségbeesetten megvontam a vállaim. Mit kéne tennem? Talán azt kéne tettetnem, hogy nem ismerem? Igen, ez hangzik a leglogikusabb döntésnek.
Niall megpengette a gitárját, mire a rajongók szinte azonnal előkapták a telefonjaikat, kameráikat és iPodjaikat, majd a levegőbe emelték azokat. A fények végtelen tengerétől kivilágosodott az egész stadion. A látványtól libabőrös lettem. Elképesztő, hogy mennyi ember támogatott minket az álmunk megvalósításában. A rajongóink... akik csalódtak bennem a rossz viselkedésem miatt. De hirtelen eszembe jutott, hogy egyikük aki itt ült a nézőtéren, mindenben támogatott... nem érdekelve, hogy figyelmen kívül hagytam őt, és, hogy vastag keretes Spongyabob-Medúzavadászós szemüveget hordtam, vagy, hogy a ruháim borzalmasak voltak; London mindig ott volt nekem.
De sohasem mondta, hogy a rajongónk lett volna. Talán ez volt az egyik legsötétebb titka, és talán nem kerestem elég alaposan az eldugott, titkos posztereket amikor a szobájában voltam. Vagy az egész csak egy hatalmas félreértés volt? Úgy értem, akkor egyből felismerte volna a 'testvéremet' Harry Stylest, nem?
A barátomra néztem, mikor észrevettem, hogy ő volt az egyetlen a csarnokban, aki a helyén ült, a fa székben. Végig a földet pásztázta, és csak néhányszor nézett fel, hogy körül nézzen. Bár valószínűleg egyedül jött, de mégsem úgy nézett ki, mintha idetartozna, sőt sokkal inkább az volt látható az arcán, mintha kényszerítve lett volna, hogy idejöjjön.
Valamiért úgy éreztem, hogy csak szimplán túl gyorsan ítélkeztem... talán nem önszántából jött ide. A barna haja eltakarta a bal vállát, kék szemei csillogtak, és az ajkai vöröslöttek. Gyönyörű volt. De most a dalra kellett koncentrálnom, hiszen nem bámulhattam végig őt...
Mert akkor biztos valami rossz történni...
***
Észrevettem, hogy üti az ütemet a lábával a Kiss You alatt. De a szemei még mindig csak a talajt fürkészték, és valamiért ez boldoggá tett. Hiszen ezért nem volt alkalma szemkontaktust létesíteni velem, ezáltal nem is tudott felismerni. Észre se vettem, de már a dalunknak vége is lett, és már hagytuk is el a színpadot.
A fiúk még integettek a fanoknak, de én csak Londont tudtam nézni, aki hirtelen felpattant a székéből. Paulhoz közeledett, aki a korlátok mögött volt, ahol mi is sétáltunk. A lábaim a földbe gyökereztek, mikor megláttam, hogy beszédbe elegyednek. Hirtelen Paul megrázta a fejét, majd megpördült, és észrevett engem. Kitisztítottam a torkom, és próbáltam továbbra is figyelmen kívül hagyni Londont. Paul intett nekem, majd mondta, hogy menjek tovább, de én ahelyett inkább hozzájuk léptem.
Ráncolni kezdte a homlokát.
"Mostmár mehetnék, kérem? Nem akarok itt lenni." Panaszkodott London, meglepetésemre.
Csakúgy mint én, ő is figyelmen kívül hagyott.
"Most nem tudsz kijutni innen. És amúgyis, erről a biztonságiakat kell megkérdezned, mert mi csak a One Direction-ért vagyunk felelősek." Válaszolt Paul.
Paulhoz hajoltam, majd a fülébe suttogtam. Vonakodóan bólintott, majd elhúzta az egyik korlátot, ezzel beengedve Londont.
"Köszönöm." Még mindig idegesnek nézett ki, de már látszott, hogy egy kicsit megkönnyebbült, hogy végre megkaphatta azt amit akart.
De azt még elképesztőbbnek találtam, hogy átkozottul hidegen hagyta, hogy az előbb éppen Harry Styles segített neki. Korábban, vagyis pár hete, még ideges lettem volna ettől.
Egy pillanatra rámnézett, majd követte Pault a hátsó bejárathoz. Miért akart elmenekülni?
Addig követtem a tekintetemmel a lépteit, amíg el nem tűnt az ajtó mögött. Azután a kocsihoz vettem az utamat. Most Niall lakására fogunk menni. Ma megint barbecuet tartott magánál, amiben köztudottan mindig ő volt a legjobb. Ennek már csak a gondolatára is megéheztem.
A fiúk már csak rám vártak, és tartották nekem az ajtót. Leültem melléjük, miközben azon gondolkoztam, hogy miért nem akarta Paul kiengedni Londont. Talán azt hitte, hogy ő is csak biztos arra éhezik, hogy ránézzünk a fiúkkal, de miután odasúgtam Paulnak, hogy ő nem egy rajongó, elengedte, szóval...szóval mindegy.
Nyilvánvaló volt, hogy nem érdekelte őt a kinézetünk, bár azért bevallom, elkaptam, hogy mozgatta a lábát a ritmusra. De akkor sem értettem, hogy akkor eleve miért jött el.
Hirtelen megrezdült a telefonom a zsebemben. A kezeim becsúsztak a keskeny helyre, majd megláttam London kontakt képét a telefonon. Ezt a képet azon a napon készítettem róla, mikor segítettem neki fizikából. Az volt az az este, amikor minden megváltozott. Akkor kezdtem el kedvelni Londont, és akkor jöttem rá, hogy Marcel már nem csak egy teher számomra, hanem egy plusz.
"Szia," Morogtam a rekedt hangomon.
A fiúk rámszegeszték a tekinteteiket, és mindegyikük tudta, hogy ez az a pillanat, amikor csendbe kell lenniük.
"Szia, Marcel. Tudom, hogy elég késő van már, de, um, nem akarsz átjöni?"
Basszus, Niall BBQ-ja!
"Minden rendben van?" Kérdeztem, bár pár perccel ezelőtt láttam utoljára.
"Igen, csak unatkozom... és elszeretnék mondani neked valamit... a mai nap egy igazán idegtépő nap volt." Suttogta, majd hangosan felsóhajtott.
"Én, um, átmehetek, a tíz jó?" Kérdeztem, majd kinéztem az ablakon a megvilágított Londonra.
Elég fura volt, hogy egy város neve ugyanaz, mint az egyik barátom neve...de ez álltal különleges is volt. Mármint számomra biztos, hiszen még sosem találkoztam ezen a városon kívül olyannal, akit Londonnak hívtak.
"Jól hangzik!" Gyakorlatilag hallani tudtam ahogy elmosolyodik. "Akkor majd látlak." Mondta, majd lerakta.
"Fúúj, mi ez a szag?" Kérdeztem Niallt grimaszolva, majd ráncolni kezdtem a homlokom.
"É-ér-zed máár aa szí-ív sza-vá-át!?"Énekelte Zayn és Liam egyszerre.
"Mi? Nem!" Tiltakoztam. "Én nem vagyok szerelmes!" Bizonygattam nekik, meg magamnak is...főleg magamnak. Mivel, még én magam sem voltam biztos benne.
Úgy értem, London csak egy barát...vagy talán tényleg ő lenne a tökéletes barátnő számomra?
Sziasztok! Először is köszönöm a vote-okat, sokat jelent számomra, hogy még vannak páran akik olvassák a fordításaimat:) Sajnálom, hogy mostanában kevésbé voltam aktív, de most jön majd a téli szünet, amiáltal valószínűleg több időm lesz fordítani is.
A másik dolog, hogy érdekelne-e titeket ha lefordítanél egy rövidebb novellát/one-shot-ot?
Mert ha érdekelne, akkor kérlek jelezd kommentben, és ha tetszett ez a rész, szívesen fogadom a vote-okat is:)
Szeretlek srácok:*
F.B.
YOU ARE READING
The Undercover Nerd |H.S.Translation|
Short Story,,Mi? Simon?! Most ugye csak viccelsz velem?" Üvöltötte. Harry Stylesnak, a One Direction göndörkéjének, szupersztár élete volt. Tagja volt a világ egyik legsikeresebb fiúbandájának, bár emiatt sajnos később a világ egyik legönimádóbb emberévé is vá...
