The Undercover Nerd |H.S.Translation|

Második fejezet

Ez az egész Marcellos dolog nagyon stresszes volt. A menedzsmentem az összes interjút, fotózást és koncertet délutánra rakatta, hogy legyen időm az egyetemre, és ne kelljen a fiúknak egyedül végigcsinálnia mindent. A napirendem tele volt, ezért szinte alig volt időm magamra, plusz minden nap reggel hatkor kellett kelnem, hogy kivasaljam a hajam, és Marcellá válljak. Ilyenkor mindig imádkozok, hogy a hajvasalótól ne válljon egyenessé a természetes göndör hajam.

Ez a lány, akivel az egyetem első napján találkoztam, mindenhova követ. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, és tettetni, hogy csak félénk vagyok, pedig én csak tényleg nem akartam vele beszélgetni. Nem akartam jóban lenni egy olyan lánnyal mint ő, egy diákkal. Magasak voltak az elvárásaim, és a barátnőim is legtöbbször idősebbek voltak. De tudtam, hogy ő csak megakart ismerni, bár nem értem miért, hiszem elég rosszul néztem ki a hajammal és a szemüveggel, de ő is egy gyík volt, szóval lehet, hogy ez őt nem zavarta. Talán olyan lehettem, mint Matt Bomer egy nyomorékabb változata.

Ez volt az utolsó nap az első hetemből az gyetemen, és be kell vallanom, hogy ezek az emberek ott úgy bántak velem, mint a szarral. Ha csak tudnák, hogy ki is vagyok igazából. Esküszöm, ha eljön az az idő, hogy megmutassam az igazi arcomat, akkor majd haláli lesz nézni a reakcióikat.
Ezért volt talán mégis egy kicsit mókás ez az egész. Senki sem tudja, hogy ki vagyok, ezért úgy viselkedhetek ahogy csak akarok. Az egyetlen dolog ami zavart viszont, az ez az átkozott Marcel-álruha.

Totál hülyén nézek ki!

Az órarendem szerint a következő óra tesi lesz. Mivel stréber voltam, nem kellett jónak lennem semmilyen sportban. Hát, igazán másra számítottam az egyetemtől.

A fiú öltöző sarkában voltam, hogy végre átöltözhessek valami kényelmesbe. Reggel  eltakartam a tetkóimat, hogy senki se láthassa meg őket. Istenem, mennyire örülök, hogy még nem tetováltattam ki a hátam.
Úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne. Gondolom nem számítottak rá, hogy ilyen hátizmaim vannak.

Elvigyorodtam, miközben a szemeim még mindig a falat pásztázták. Sokkal jobb testem volt, mint itt a legtöbb fiúnak. De ez akkor sem változtatott a tényen, hogy még mindig borzalmasan néztem ki.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű a hajam miatt sportolni, mivel tele volt kenve zselével. Most jöttem rá, hogy ha leizzadok, akkor óra után az egész fejem tele lesz ezzel a ragadós dologgal. Megvártam, amíg az utolsó fiú is kimegy az öltözőből.  Amikor már azt hittem, hogy elment, még gyorsan visszafordult, és megdobott egy koszos zoknival, amit valószínűleg most talált itt valahol.
Rohadt dühös lettem. Kiakartam verni belőle a szart is, de hirtelen a vastag keretes szemüvegem emlékeztetett arra, hogy ki is vagyok. Marcel. Marcel, a kocka.

Hirtelen hallottam, hogy valaki bekopog.

"Igen?" Próbáltam kevésbé érdes hangon megszólalni.

Az ajtó kinyílt, és őszintén, nem nagyon voltam meglepve, mikor megláttam, hogy megint az a lány volt az. Rámmosolygott, miközben belépett a fiú öltözőbe. Elgondolkoztam, hogy miért nem volt soha lányokkal körülvéve. Oh igen, elfelejtettem, hogy...nincsenek is barátai.

A tegnapi előadáson a lányok eldugták a táskáját. Bekell vallanom, egy kicsit én is viccesnek találtam a dolgot, de csak addig, amíg az enyémet is el nem lopták. Mivel egy gyík voltam, nem szabadott előttük kiakadnom. Tudom, hogy nem szép lányokat megütni, de azok akikkel egy órára járok...gonoszak voltak, és mindegyikük egy darab szar volt.
Bocsánat, de ez az igazság. De igazából nem is foglalkoztam velük.
Hiszen még a neveiket sem tudtam.

"Szóval, mit csinálsz?" Kérdezte.

"Az előbb öltöztem át." Próbáltam nem mosolyogni.

"Oké, és, ho-hogy hívnak?" Látszott rajta, hogy ideges.

"H-" Elköhögtem magam, hogy elfedjem a hibám, majd folytattam. "Marcel."

"Szia Marcel, én London vagyok, va-vagyis ig-igazából Scarlett, d-de az uhm, anyám mindig Londonnak hív, mi-mivel az a középső nevem." Ennek a lánynak komoly dadogási problémái vannak.

"Szia London." Mondtam kicsit érdektelenül, miközben bedobáltam a hülye táskámba a cuccaimat.

Felpillantottam rá, mikor nem válaszolt. A kék szemei kikerekedtek, és az ajkai kinyíltak. Elvigyorodtam.

"W-wow, t-te vagy az első, aki nem csinált vi-viccet a n-nevemből." Suttogta.

Összeszorítottam az ajkaimat, és kissé kínosan néztem rá. Miért mondta el mindezt nekem? Mintha érdekelne engem. Alig ismertem még, és nem is fogok erőlködni valaha is, hogy megismerjem.

Elpirult. "N-ne aggódj, tu-tudom, hogy te is csak félénk vagy, m-mint én."

Oh ne, ez a lány tényleg nyomul rám. Bazdki!