The Undercover Nerd |H.S.Translation|

12. Fejezet

Megnyomtam a csengőt, majd már pár pillanat múlva, meg is jelent előttem London vigyorgó feje. A hosszú haja a vállaira omlott. Édesnek találtam a göndör lokniait, bár ezt sosem vallottam volna be. Megragadta a csuklóm, majd behúzott a hatalmas nappaliba. Látszott rajta, hogy izgatott. Alig várta, hogy megmutassa nekem a munkáját, és bevallom, én is alig vártam, hogy elolvashassam.

"Itt van." Nyomta a kezembe London a hatalmas köteg papírt, amit körülbelül harminc oldalnak ítélt meg, miután leültünk a hatalmas kanapéra. "Remélem tetszeni fog. Próbáltam a mi szemszögünkből körülírni, és remélem nem baj, hogy az én gondolaimat úgy írtam le, mintha a mi gondolataink lettek volna." Magyarázta.

"Oké, mutasd," Motyogtam, kuncogva.

"A szobámban leszek, ha szükséged lenne rám. Majd ha befejezted nyugottan csatlakozz, hogy elmondd mit gondolsz róla." Vigyorgott, majd felugrott a helyéről, és a folyósóra szökdellt. Hallottam, hogy lemegy a lépcsőn, majd mikor végleg megbizonyosodtam róla, hogy elment, olvasni kezdtem.

'A zavaros, mégis ismert élete a hírességeknek. Senki sem tudhatja milyen, senki sem élheti át azt, amit ők nap mint nap. Drogok, pletykák, és vad szerelmek. Marcel és én, London, a hetvenes évek egyik legnagyobb badájára fókuszáltunk, a Pink Floydra. A Pink Floyd, egy Britt rock banda, ami 1965-ben alakult. A zenéjükkel, a hangzásukkal és az albumuk vizuális stílusával, meg azzal a tipikus színpadi előadásaikkal plusz a reklámai sikereivel egy különleges, és egy teljesen új stílust hoztak létre a huszadik században. Információk szerint, a lemezeik eladása a 260 és 300 millió között voltak.

260 és 300 millió...ha már erről van szó, kezdjük is a pénzzel. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy a hírességeknek rohadt sok van belőle. Néha megkérdem magamtól, hogy mennyit is költhettek eddig autókra, vagy tetkókra, vagy olyan ehhez hasonló dolgokra, amikre igazából nincs is szüségük. És ha már itt tartunk, beszélhetnénk is a már jól ismert arroganciájukról is...'

Wow...Lesokkolt mindaz, amit London ezen a harminc oldalon keresztül írt. Csakis rossz dolgokat említett meg, és egyszer sem írt arról, hogy miért is jó híresnek lenni--hogy körbeutazhatod a világot, és találkozthatsz új emberekkel más országokból. Csak pletykákat használt fel, ezáltal egy olyan sztorit alkotva, ami tele van hülyeségekkel!

Felálltam, majd lekocogtam a lépcsőn, majd beléptem a szobájába, ahol az ágyon ülve találtam meg, miközben tévét nézett. Az ajkamba haraptam, miközben közeledtem a lányhoz, aki láthatóan élvezte azt amit éppen nézett, amíg észre nem vett. "Oh, hey Marcel," Mosolygott. "Végeztél?" Bólintottam, miközben próbáltam nem összeszorítani az állkapcsom.

"És mit gondolsz róla?"

"Um, tényleg mindent úgy gondolsz, ahogy leírtad?" Kérdeztem, miközben megint a fogaim közé vettem az alsóajkam.

"Igen, miért kérded?" Ráncolta a homlokát, mire a padlóra esett a pillantásom. "Marcel, mi a baj?" A hangja meleg, és puha volt.

Leültem mellé az ágyra, ezzel elérve, hogy felüljön az előző pozíciójából. Elengedtem az ajkam, és vettem egy mély levegőt. "Adnál nekem egy esélyt arra, hogy bebizonyítsam neked ennek a teljes ellentétét?" Nyögtem ki végül. Ez volt az első alkalom már egy ideje, hogy a szívem őrülten dobogott a mellkasomban. Az arcom kezdett felforrósodni, és ekkor tudtam, hogy elpirultam. Éreztem.

"Miről beszélsz?" Kuncogott, de tudtam, hogy csak bizonytalan volt és zavarodott.

"Csak adj egy kis időt." Mondtam.

"Marcel, mégis miről beszélsz?" Semmit sem tudott rólam...és a népszerűség veszélyeiről.

"Azok a dolgok amiket a hírességekről írtál-"

"Igen? Mi a baj velük?" Húzta fel a szemöldökét.

"-megtudlak győzni arról, hogy nem minden híresség ilyen," Motyogtam. " Nem mindegyik arrogáns, sőt igazából a legtöbb csak magányos..." Megleptem őt, és magamat is az állításommal.

"Nos...rendben. De figyelmeztetlek, nagyon jó okokat kell majd felhoznod, hogy meggyőzd az anti-celeb-Londont." Nevetett. Ha csak sejtené, hogy ezzel a kijelentésével mennyire a szívembe is szúrt.

"Megfogom."