My Valentine ~a.i.~

2.5.

Ashton:

     Hirtelen megpillantom Calumot, amint az egyik sarokban ül és üdítőt szürcsöl.

-Gyere, Soph-mondom Sophiának és elindulok Cal felé.-Cal, te mit csinálsz?-kérdem mikor mellé érek.

-Semmi. Eszek, iszok, nézem az embereket, csak a szokásos-von vállat.-Te?

-Én és Soph...-mondom és megfordulok, hogy a menedzserünkre nézzek, aki nincs mellettem.-Hova lett?-kérdem.

-Ki?-kérdi Cal.

-Sophia. Velem jött.-magyarázom.

-Haver, igaz hogy ittam, de annyi szent, hogy egyedül jöttél ide hozzám-mondja Cal.

-Oh bassza meg!-rogyok le a mellette lévő székbe. Kikapom a kezéből a poharat és nagyot húzok belőle.-Fúj, mi ez?-grimaszolom.

-Gyerek pezsgő-veszi vissza a poharát Cal és tovább issza.-Jó a buli, mi?

-Fergeteges-forgatom a szemeim.-Te, kérdezhetek valamit?

-Lökjed-válaszolja Cal rám sem nézve.

-Szerinted én, mit gondolsz, én bejövök, izé, na, vajon Sophiának...-dadogom.

-Bejössz-e Sophnak?-fordul felém Cal, megszánva engem, így nem kell kimondanom.

-Aha.

-Totálisan-röhögi el magát.-Miért?-kérdi és én elvörösödöm. Basszus, ez egyáltalán nem férfias.

-Csak úgy kérdem-vonok vállat.

-Aha-vigyorog tovább a kis kínai.-Piszkos gondolataid vannak, mi?-vonja fel a szemöldökét. Piszkosak? Oh, igen, de még mennyire. Ami elég fura, mert csak most váltak el útjaink Bryanával, s mégis csak a menedzseremen jár az eszem. Totál szemét vagyok. Egy hatalmas barom. Egy kicseszett hülyegyerek. Nyugtalanul felállok és otthagyom a vadul kacsingató Calt.

Calum: 

Egyedül ücsörgök a sarokban és unatkozom. Az előbb láttam Michaelt a nyomában Lukeal, Ashton elment, gondolom megkeresni Sophiát, a többi embert meg nem igazán ismerem. Mondjuk az a lány, aki egy göndör hajú sráccal beszélget, ő azt hiszem Soph barátnője, na meg aztán ott van Hope, aki kikerekedett szemmellek szaladt Michael után, de már ő is eltűnt valahol a tömegben.

-Héj, Cuki-vágódott le a mellettem lévő székbe Scarlett. A szívem hevesen kezdett kalapálni és éreztem, hogy vörösödik az arcom.-Mit csinááááálsz?-visította, aztán nevetni kezdett. Totál elázott.

-Nem akarod, hogy hazavigyelek?-kérdem tőle és ő hosszan néz a szemembe. Úramisten, de édes, gondolom.

-Haza? Hm-mérlegeli a válaszát, aztán felém nyújtja a kezét és azt mondja:-Vigyél!- a kezétől fogva felhúzom, de ő egyből el is esne, ha nem tartanám. Próbáltam olyan fogást találni, amivel könnyen az egyensúlyában tarthatom, de reménytelen volt.-Ez nem fog összejönni-kuncogja. A szememet forgatva felkapom és átvágva a tömegen, elindulok a kocsim felé.

    Nagy nehezen betuszkolom Scarlettet a hátsó ülésre, aki egyből ki is terül. Beülök a kormány elé és miközben kitolatok a parkolóból, félve nézek hátra.

-Megpróbálom nem lehányni az ülést-mondja Scarlett.

-Nem érdekel ha lehányod. Ha ettől jobban leszel.-mondom és teljes mértékben így is gondolom.-Nem ér annyit az ülés, hogy miatta vissza tartsd magad.

-Tudod, ha nem lennék részeg, most azonnal kiszállnék a kocsiból és jól pofán vernélek, amiért ilyen undorítóan szépet mondtál.-csak a szememet forgatom.-De szerencsédre részeg vagyok és most kurvára meghatottál-szipog.

-Minden oké?-kérdem belenézve a visszapillantó tükörbe.

-Aha, csak olyan szépet mondtál.

-Ne haragudj-felelem csendesen.-Hol laksz?-kérdem.

-Mit tudom én!-feleli nevetve.-Arra sem emlékszem, hogy hogy kerültem a buliba.-nagyot sóhajtva befordulok az utcámba, aztán leparkolok a házam előtt. Kiszállok a kocsiból és óvatosan kiemelem Scarlettet is. Egy ideig babrálok a zárral-nagy nehezen tudom csak kinyitni-, aztán a csípőmmel belököm az ajtót és felviszem a lányt a szobámba.

-Most meg fogsz erőszakolni?-kérdi félálomban. Halkan elkuncogom magam és leteszem az ágyamra. Alaposan betakarom, aztán hozok neki egy vedret a fürdőből és mellé teszem.

-Nem bántalak, ígérem-suttogom, de szerintem nem hallja, mert bealudt. Mosolyogva homlokon csókolom, aztán csendben kimegyek és becsukom magam mögött az ajtót.

Adam:

Bassza meg!  Gondolhattam volna, hogy ő is eljön. Kétségbeesetten kutatok egy kivezető út után, aztán kisietek a folyosóra és az első utamba akadó szobába benyitok. Mikor felkapcsolom a villanyt, végignézek a szertárban, aztán vállat vonok. Ez is megteszi. Leülök a padlóra az ajtóval szemben és gondolkodni kezdem. Oké, csak két, maximum három órát kell itt töltened. Addigra csak hazamegy, nem? Mondjuk, ha elég észrevétlen tudok maradni, simán kisurranhatok innen és hazamegyek.

-Basszus!-nyit be valaki. Ijedten felkapom a fejem és azt az embert pillantom meg, akit mindezidáig próbáltam mindenkinél jobban elkerülni. Bonnie felemeli a fejét és kitágult szemekkel néz rám.-Basszus!-ismétli meg kétségbeesetten. A fejét kapkodni kezdi, aztán hirtelen sarkon fordul és kinyitja az ajtót, mintegy távozásképpen. Ekkor azonban egy nő szalad el a folyosón lángoló fejjel, aki után egy piros hajú srác fut. Bonnie annyira meghökken, hogy hátrálni kezd, de aztán átesik egy eldőlt seprűben.-Áááá!-kiáltja, majd kiterül a földön.

-Jól vagy?-sietek oda hozzá és a kezem nyújtom neki.

-Neked nem kéne itt lenned-néz rám. Leengedem a kezem és én is őt kezdem nézni.

-Neked sem. Egyáltalán mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy Amerikában vagy?-kérdem és idegesen kezdem el a hajamat tépkedni.

-Hazajöttem-feleli csendesen és még mindig a földön fekve a plafont kezdi nézni.

-Azt látom-morgom. Sóhajtva leülök mellé.-Miért jöttél haza? Ilyen közel voltam hozzá, hogy végre elfelejtselek-temetem az arcom a kezeimbe.

-Nekem nem volt "ilyen közel"-em.-fordul felém.-Én nem bírtam ki és kész-von vállat és én kitágult szemekkel nézek rá. Zöld szemei lyukat égetnek belém és túl naggyá válik a távolság, túl sok hely van köztünk, amit azonnal orvosolni kell.

Sophia:

Értetlenül állok a folyosón. Túl sok nekem ez a mai nap.

-Sophia-hallom meg Ashton hangját, aki felém kezd szaladni. Már attól félek, hogy a nagy lendülettől nem lesz képes megállni és belém jön, de aztán fokozatosan lassít, mígnem megáll és lihegve néz rám.-Szerinted...-szünet.-Szerinted visz...vissza kéne mennem...-még több lihegés.-Bryanához?-kék szemei kérlelve néznek rám és bennem megáll az ütő. Pár percig meg sem tudok szólalni.

-Szereted?-kérdem suttogva. Nagyot nyelek és úgy várom a válaszát. Mi van? Ezek szakítottak?

-Mindennél jobban-feleli és én érzem, hogy mindjárt elsírom magam.

-Akkor feltétlenül menj vissza hozzá-ezeket a szavakat kimondani olyan nehéz, mintha a hátamon kéne cipelnem egy kamiont vagy valami. El sem hiszem, hogy arra biztatom, menjen vissza az exéhez, miközben arra vágyom, hogy ne menjen vissza és maradjon velem.-Én most sietek-mondom gyorsan, mert tudom, hogy bármelyik percben utat tőrnek a könnyeim. Sietősen megfordulok és már épp távoznék, amikor egy kéz ragad meg és maga felé kezd húzni. Döbbenten nézem Ashtont, aki megragadja a derekamat, aztán lehajol és megcsókol. Egy ideig levegőt sem merek venni, de aztán két kezem a nyaka köré fonom és becsukott szemmel közelebb megyek hozzá. Érzem, amint kigördül egy könnycsepp, aztán még egy s még egy.

-Te kis hülye-érinti egymáshoz a homlokunkat, miután elszakadunk egymástól, és mosolyogva néz a szemembe. Egyik kezével letörli a könnyeket, aztán fejét a vállamba temeti.-Olyan kis hülye vagy-én meg csak szorosan hozzábújok és zokogni kezdek...