A Manron Birodalom Örököse /befejezett/

8.fejezet-Távoli rokon

Corey elmosolyodott és már nyitotta a száját, mikor megjelent egy ismeretlen fiú a tető szélén.
-Ne aggódj, kezdetben mindenkinek ilyen nehezen megy - mosolygott rám.
-És te ki is vagy pontosan? - vontam fel a szemöldökömet.
-Bocs, udvariatlan vagyok. A nevem Simon Daniels.
-Daniels? - gúvadt ki a szemem és azonnal zuhanni kezdtem, de mielőtt belecsapódtam volna a tetőbe, Simon alattam termett és elkapott. -Akkor...mi rokonok vagyunk?
Simon mosolyogva bólintott, aztán lassan leengedve engem hátralépett egyet, szabad teret hagyva nekem.
-Távoli rokonok. Másodunokatesók. Apukám és a te apukád unokatesók. -magyarázta meg nekem gyorsan.
-Még valami? Esetleg van egy rég elfeledett ikertesóm is? - fakadtam ki, mire Simon felnevetett.
-Teljesen normális az, amit most érzel. Minden új még neked és ismeretlen. De ügyes vagy, hamar beleszoksz majd. Corey, szerintem itt az ideje, hogy hazamenjen. Túl sokat terheltük már - pillantott a fejem felett lebegő srácra, aki egyetlen szó nélkül bólintott, bár a szeméből mérhetetlen ellenszenvet olvastam ki, mikor Simonra nézett.
-Hazamegyek? - kerekedett ki a szemem. Corey mosolyogva bólintott.
-Kisérd el az átjáróhoz! Holnap folytatjuk. - utasította Simon.
Corey leereszkedett és miután intett nekem, elindult lefelé a lépcsőn. Nagyot sóhajtottam és követtem.
-Átjáró? - kérdeztem, mikor sikerült utolérnem őt.
-Azok számára, akik képtelenek még saját maguktól átjutni ide, vagy kijutni innen. - magyarázta meg gyorsan.
-Király! És hogy jutok vissza? Esetleg van még egy átjáró odaát? - gondolkodtam hangosan.
Corey megrázta a fejét.
-Kapsz egy medált amely felerősíti az agyhullámokat és így sokkal könnyebben kapcsolatba tudsz lépni Manronnal. Majd odaátról megtanítom, hogyan tudsz átjönni. Most viszont menned kell. - jelentette ki, aztán megtorpant és jobbra benyitott egy ajtón, amit eddig észre sem vettem. A szoba nagyon kicsi volt. Talán két méter szer két méter. És egy hatalmas lila gomolygó füst kivételével, amely betöltötte az ajtóval szembeni falat, teljesen üres volt.
Corey a füst felé intett.
-Menj! Majd utánad megyek - mosolygott rám.
Bólintottam és elindultam a köd felé, de egy centivel előtte mégis megálltam.
-Mit kellene tennem? - pillantottam hátra a vállam felett.
-Ürítsd ki az elmédet és egyszerűen csak lépj be. Ne agyald túl, csak csináld! - bíztatott.
Bólintottam, aztán lehunytam a szememet és léptem egyet előre. A világ megfordult körülöttem, amitől először azt hittem, hogy ismét a tetőn vagyok, de ez most durvább volt. És míg a másikat én irányítottam, addig ebbe nem volt beleszólásom. Az örvény ide-oda ráncigált, játszott velem. Esélyem sem volt küzdeni ellene. Hol feldobott, hol maga alá nyomott. Már éppen azt hittem, hogy hányni fogok, mikor az egész abbamaradt és én ott álltam a házunk tornácán. Azonnal a földre zuhantam és beletelt pár percbe, mire elmúlt a szédülés is. Amikor felpillantottam, meglepve tapasztaltam, hogy a hintaágyban Claire ül. Nyílván végignézte, ahogy megjelenek a semmiből. De ahelyett, hogy  sokkot kapott volna, szimplán csak mosolygott.
Értetlenül néztem rá.
-Te tudtad? - suttogtam alig hallhatóan.
-Igen. - bólintott mosolyogva, aztán elkomorult - Ne haragudj, hogy nem mondtuk el. Nem szabadott. Édesapád azt akarta, hogy tőle tudd meg.
Feltápászkodtam a földről.
-Most inkább elmegyek aludni - motyogtam magam elé és meg sem várva a választ, besétáltam a házba.

Egész éjjel forgolódtam. Képtelen voltam elaludni. A sok új információ, ami ma betódult az agyamba, most szinte összeroppantott.
Amint felkelt a nap, én már rég lenn voltam a konyhában és reggeliztem.
Nyikordulás hallatszott és Claire lépett ki a hálószobájukból.
-Jó reggelt! - köszöntött.
-Neked is.
-Korán keltél. Minden rendben? - nézett végig rajtam aggodalmasan.
-Nem aludtam valami jól - vallottam be.
-Meg tudlak érteni. Ennyi új dolgot feldolgozni nem könnyű. - mosolygott rám Claire bíztatóan.
Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.
Felugrottam a székből olyan hévvel, hogy az kis híján hátraborult.
-Mennem kell. - jelentettem ki.
-Várj, Mei! De hiszen még korán van. - értetlenkedett Claire.
-Igen, de beszélnem kell Coreyval - magyaráztam meg gyorsan, aztán felrohantam az emeletre átöltözni. Egy fekete toppot és egy rövid farmersortot vettem fel, gondolván, ha átlépek Manronba, akkor úgyis megváltozik a ruhám.
A hajamat egyszerűen lófarokba kötöttem, aztán lesiettem Clairehez. Gyors puszit nyomtam a nevelőanyám arcára, aztán az ajtó felé indultam.
-Lehet, hogy Manronban alszom, ne várj meg! - kiáltottam Clairenek, utána kisiettem az ajtón.
Corey alig egy utcányira lakik tőlem, ezért nem volt szükség semmilyen közlekedési eszközre, hogy eljussak hozzá. Tíz perccel késöbb már az ajtajuk előtt álltam. Kettőt kopogtam, mire az ajtó kitárult és egy félmeztelen Coreyval találtam szemben magamat. Mi ez pólófóbia a fiúknál? Sosem értettem.
-Nem bírtad valami sokáig nélkülem - vigyorgott rám önelégülten.
-És újra a régi vagy - sóhajtottam nagyot.
Corey megvonta a vállát és beinvitált a házba.