A Manron Birodalom Örököse /befejezett/

11.fejezet-Végjáték/II.

A földön feküdt. Az arcát zúzódások és karcolások tarkították. A ruhái tele voltak szakadásokkal és néhol még vérrel is.
A szám elé kaptam a kezemet.
-Mit tettél vele? - mordultam Simonra, mire ő csak megvonta a vállát.
-Én mit tettem vele? Ő mit tett. Betört hozzám és megpróbált megölni. Milyen ember az ilyen? - nézett mélyen a szemembe.
-Te is megpróbáltál megölni. Azt hiszem, nincs jogod ócsárolni Coreyt - vetettem rá gúnyos pillantást, mire az említett személy mocorogni kezdett a kis ketrecben.
-Mei? - nyögte nagy nehezen és felém pillantott. - Mit művelsz itt? Az a fránya Holden!
-Megmentelek! - jelentette ki határozottan és Simonra támadtam.
Behúztam neki egyet, aztán gyomron rugtam. Tudtam, hogy ő jóval erősebb nálam. Csak a meglepetés ereje maradt nekem. Az az egyetlen amit a magam javára fordíthatok.
Már lendítettem a lábamat, hogy fejbe rúgjam, de Simon keze olyan gyorsan mozdult, hogy elmosódott előttem. Megragadta a bokámat és teljes erőből megcsavarta, mire a lábam, majd az egész testem követte és eg, fordultot követően a földön kötöttem ki, sajgó bokával. Simon megragadta a karomat és felrántott a porból, majd egy levegővételnyi időt sem hagyva nekem, beleboxolt a gyomromba, mire felsikítottam és a fájdalomtól összegörnyedve zuhantam vissza a földre.
-Mei! - kiáltott fel Corey. - Te rohadék állat! Mit csináltál vele?
-Ne aggódj! Nem sokára te is megtudod - nevetett fel Simon ismét.
Erre felkaptam a fejemet.
Nem szenvedett még így is eleget Corey?
Lassan tápászkodtam fel, bár a lábam ellenkezett.
-Még mindig nem adtad fel? Rendben. Te akartad! - vigyorgott önelégülten Simon és felém indult.
Kitértem három ökölcsapása elől, de a negyedik egyenesen az arcomba csapódott, mire megszédültem.
Beletelt néhány percbe, mire visszanyertem az egyensúlyomat és ismét Simon felé indultam. Sikerült belerugnom az oldalába, mire a testemet egy pillanatra elöntötte a megkönnyebbülés, de aztán Simon háromszor rúgott belém, mire a porba estem. Zokogva markoltam az oldalamat. Szinte biztos voltam benne, hogy eltört legalább egy bordám. Simon diadalittasan elfordult és Corey ketrece felé indult, mikor a ruhám egyik rejtett zsebéből előmászott a daemonom.
Támadt egy ötletem.
Felugrottam a földről, nem törődve a fájdalommal, ami most már az egész testemet átjárta, és ráugrottam Simonra hátulról. A karjaimat a nyaka köré fontam és erősen megszorítottam, mire Simonból kiszakadt egy fájdalmas kiáltás, de hamar reagált. Lefejtette a nyakáról a karjaimat és maga felé fordított.
-Te sosem adod fel? - mordult rám olyan hangon, amelyből tudtam, hogy untatom őt. - Fogd már fel, hogy nincs esélyed ellenem!
-De van! - mosolyodtam el és Simon vállára pillantottam, ahol a daemonom pihent. - Most!
A bogár egyik karja megnyúlt és hosszú, tűszerű tárgyként fúródott bele Simon nyakába. A srác meglepetten rándult össze. Az ujjai elengedték a csuklómat, aztán néhány remegés után a földre zuhant.
Azonnal feltúrtam a zsebeit és nyugalom járta át a testemet, mikor a kezembe akadt egy kulcscsomó. Corey ketrecéhez rohantam és próbálgatni kezdtem a kulcsokat. A látásom már egyre homályosabb lett és tudtam, hogy a fájdalom nem sokára maga alá temet. Végre megtaláltam a megfelelő kulcsot és hatalmasat sóhajtottam, mikor a zár kattant, megadva magát. Abban a pillanatban annyira elöntött a megkönnyebbülés, hogy már elfeljetettem küzdeni a fájdalom ellen. A lábam erőtlenül csuklott össze, de ahelyett, hogy a kemény sziklára zuhantam volna, a ketrec ajtaja kivágódott és erős karok zártak körbe, megvédve az újjabb fájdalomtól. Utána már nem küzdöttem. Átadtam magamat a nyugtató sötétségnek.