THE HIGH ROAD~Ég Veled Rocksztár

Finálé/2 Kezdődik a vég!

Delon szemszöge

Megöltem egy embert. Most tényleg megtettem. Hiába már annyi éve, egyszerűen nem tudok ellent mondani ennek az énemnek...Talán mert ez a valós "ÉN" csak eddig még magamnak sem mertem bevallani. Soha nem tudtam lenyomni teljesen. Talán akkor, mikor Krisztával vagyok, akkor nem kísért. A lányra pillantottam, akit mindennél jobban szeretek, és aki így kellett hogy lásson. Igen! Igen, pont ezt a tekintetét nem akartam látni, amit most sugároz felém. Ezért nem meséltem neki a múltamról. Meg akartam óvni. Nem sikerült. Látni kellett, ahogy megöltem egy embert!

Nem! Sokkal jobbat érdemel nálam. Neki nem egy beteg gyilkosra van szüksége. Féltem őt! Féltem saját magamtól. Féltem ettől az énemtől, aki nem ismeri az élet, vagy akármi korlátait. Meg kell őt védenem a démonomtól, ami bennem van! Előbb halok meg, mint hogy bántani tudnám. Akár lelkileg, akár fizikailag is. Vége van. Ezzel vesztettem el minden kontrollt a lény felett, akivel osztozom ebben a testben. Veszélyes vagyok másokra, és magamra is. 

És tegyük fel, ha most életben maradnák...mi lenne? Egy börtönben rohadnék halálom napjáig, miközben érzem, hogy üres vagyok. Hogy mardos belülről...ahogyan kínoz! Aztán ott lenne a Szépségem, aki így is-úgy is bejárkálna hozzám, hogy lásson a börtönegyenruhámban, hogy beszélgessünk negyed órát. Nem fogom vele ezt meg tenni. Nem tehetem. Hagynom kell, hogy boldog legyen. Lehet, hogy most majd fájni fog neki egy darabig. De érte teszem, és azokért, akiért szeretek. Nem akarok senkit sem bántani többé!

Zolira néztem, akiből már hiányzott az élet. Akiből én oltottam ki. Elképzeltem, ahogy Levi, Marci, Milán vagy akár Kriszta is ülhetne abban a székben golyókkal átszaggatva. Megijedtem. Ez volt az utolsó löket. Nos, Zoli. Akkor majd találkozunk a pokolban! 

Ezzel fejemhez emeltem a pisztolyt. Még annyit elmondtam magamban, hogy "Mindennél jobban szeretlek, Szépségem. És sajnálom, Adél, hogy nem vigyáztam rád!" 

És boom! Levi rám vetette magát az utolsó pillanatban, ám a fegyver elsült. Ijedten vizslattam a barátomat, aki szó szerint rángatott el a haláltól. Nem, nem érte golyó, ahogy engem se. Megnyugodtam, majd idegesen lelöktem magamról. 

  - Úristen, Kriszta! -kiáltotta Milán, mire odakaptam a tekintetem. A szerelmem ott állt, értetlen, ijedt arckifejezésével, miközben a hasa oldalára tette a kezét. Fehér pólóját teljesen átitta a vörös vére. Nem, nem, nem, nem! Nem lehet igaz! Meglőttem! Én tettem! 

Kriszta szemszöge

Delon fejéhez emelte a fegyverét. Ordítani akartam, de semmire sem voltak képes a sokktól ellentétben Levivel, aki még észnél volt. Delonra vetett magát, így mind ketten a földre zuhantak, de a pisztoly elsült. A vér is megfagyott bennem, ahogy néztem a fiúkat, hogy talán ért-e valakit golyó. De nem. Egyikőjüket sem. Delon ezt látva félre tette az ijedségét -mivel azt hitte eltalálta Levit-, majd idegesen lelökte magáról. 

Ha lehet ilyet mondani ebben a helyzetben, akkor "megnyugodtam" hogy senkit sem talált golyó. Az adrenalin szintem lentebb vette a fokozatát. Ez segített megérezni, hová is került a lőszer. Hihetetlen, hogy a sokktól nem éreztem mikor belém hatolt. Kezem a hasam jobb oldalára tettem a bordáim alá. Ott talált magának menedéket a kósza tárgy.

  - Úristen, Kriszta! -kiáltotta Milán, de már zuhantam is. Nem éreztem a lábaimat, nem tudtam felfogni, hogy mi is van. Marci még idejében elkapott, úgy tett lassan a földre. A sokk és az adrenalin múlásával egyre jobban éreztem a fájdalmat, ami csak nőtt és nőtt. Soha nem éreztem még ekkora kínt. 

Delon falfehéren meredt rám, majd kapcsolt. Oda rohant, letérdelt hozzám. Azonnal a karjaiba fogott, úgy ölelt magához finoman.

  - Istenem...-nézett a sebemre, amiből ömlött a vér. -Hívjatok már egy mentőt! -ordította a fiúknak, akik dermedten álltak az események előtt. Marci már elő is kapta  a készülékét, és telefonált. - Annyira sajnálom! -nézett rám Delon zokogva. Igen, most tényleg sírt. Nem csak egy kósza könnycsepp volt.