THE HIGH ROAD~Ég Veled Rocksztár

Tizenegy napja...

    - Sajnos kómába esett. Nem tudjuk, mikor ébred fel. -közölte az orvos

  - Nem! -kiáltottam fel könnyes szemmel.

  - Kriszta. -érintette meg a karom Levi, jelezve, le kéne nyugodnom, de abban a szekundumban elrántottam tőle.

  - Mért hazudik nekem?! Delon jól van, és várja, hogy be mennyek hozzá! -hisztériáztam.

  - Hölgyem, arra kérem nyugodjon meg egy kicsit, itt betegek is vannak. -csillapított a doki, nem sok sikerrel, ugyanis folytattam a cirkuszt. Levi egy hirtelen mozdulattal lefogott hátulról. Ficánkoltam, abban reménykedve, kiutat nyerek szorításából, de nem ment. Semmi erőm nem volt. A hangom összecsuklott, majd vele együtt a földre rogytam. - Nézze. -guggolt le hozzám az orvos. - Életben van, csak....

  - Csak nem ébred fel. -vágtam a szavába, pillantásom hűvös volt. - Elnézést. -töröltem le az arcom.

  - Gyere. -súgta Levi a fülembe, majd segített felállni. 

  - Semmi gond. -pillantott rám megértően. 

  - Tudják mi történt? -kérdeztem nagyot nyelve, karjaimat összefonva magam előtt.

  - Leesett a vérnyomása, és elájult. Panaszkodott már fejfájásra? 

  - Delon nem az a fajta, aki panaszkodik. -hangom halk volt. Attól féltem, talán meg sem hallotta.  - Mennyi rá az esély, hogy felébred? -tettem fel a kérdést.

  - Nem tudjuk, eddig semmi jelet nem produkált, ez idő kérdése. Várnunk kell. -mosolygott biztatóan.

  - Be lehet hozzá menni? -tekintetemet könyörgően emeltem az orvosra. Kedvesen biccentett, majd Delonhoz vezetett, ám az ajtó előtt megállt, és végignézett rajtunk. 

  - Egyszerre most csak egy ember mehet be. - a srácokra pillantottam, akik halvány, de kedves mosolyt erőltettek meg. 

Belépve az intenzívre, még csak most vettem észre, azt a tipikus kórházi szagot, amitől hányinger kerülget, de most ez sem érdekel. Sétáltunk a folyosón, ahol a betegek feküdtek, köztük csak egy kék függöny lebegett, és szolgált "elválasztófalként" A gyomrom görcsbe rándult a pácienseket nézve, ahogyan  fekszenek a kórházi ágyon, arra várva, javul e a súlyos állapotuk. Kötözve voltak, csövek lógtak ki belőlük. Semmi mást nem lehetett hallani az EKG-k csipogásán kívül. Csak az járt a fejemben, hogy el kell vinnem innen Delont. Ez egy megyei-kórház, nem éppen a legjobb, de én oda vitetem. Neki most a legjobb kell. Már majd' a folyosó végén jártunk, mikor megpillantottam. A szívembe mintha hét kést szúrtak volna egyszerre. A térdem megremegett, szemeimbe könny szökött, de türtőztetnem kellett magam. 

  - Magára hagyom. -tette kezét a vállamra, majd egy mosoly kíséretében kisétált. Megvártam, míg teljesen kiért. Ránéztem a szerelmemre, ahogyan ott fekszik. Felsőteste nagy részét kötés borította, bal karja  gipszben volt. A homlokán lévő sérülését, pedig egy tapasz fedte. Testén temérdek karcolás kapott helyett, amit az üvegszilánkok okoztak. Azok viszont nem voltak annyira vészesek. Kocsonya lábaimmal odasétáltam hozzá. Óvatosan kihúztam az ágy alatti kisszéket helyet foglalva rajta. Kezem az arcára tettem. Ahogy megérintettem ismét kitört belőlem a zokogás. 

  - Hallasz engem? -kérdeztem vékony, erőtlen hangon. Kínomban felnevettem. Mit is hittem, hogy majd válaszol? - Kérlek szépen, ébredj fel! -könyörögtem neki, közben a karját simogattam, miközben mindenemmel azon voltam, hogy ne bőgjek. - Ébredj fel, és gyere haza. -gördült ki egy könnycseppem, amit követett a többi is. - Tudod, hogy nem tudok nélküled aludni. -hajtottam mellé a fejem. Csendesen zokogtam, de ordítani tudtam volna. Egész testem remegett a félelemtől, és a fáradságtól is. - Mért csináltad ezt magaddal? Mért kellett kocsiba ülnöd, mikor nem voltál jól? -semmi válasz, még csak egy moccanás sem. - Itt szidlak le, miközben az sem biztos, hogy emlékszel rám. -mosolyodtam el keserűen. - A kocsinál nagyon úgy tűnt. -töröltem meg az arcom. - De nem számít, én akkor is szeretlek, ha emlékszel rám, ha nem. És itt leszek melletted minden egyes nap, esküszöm. -fogtam meg erőtlen kezét, ami most nem viszonozta szorításom. - El fogunk innen vinni egy jobb helyre, ahol  gyorsabban fel fogsz épülni. -biztattam...nos, inkább magamat. - Az én hibám. -kapott el ismét a pityergés. - Láttam, hogy nem vagy jól, és mégis elmentem táncolni. De ha veled maradok, nem engedtem volna, hogy kocsiba ülj, és akkor nincs ez az egész! -temettem arcom tenyerembe, és úgy motyogtam: -Sajnálom!