THE HIGH ROAD~Ég Veled Rocksztár

"Ők nem a szüleid"

- Igaz? -nem válaszolt. -Igaz?! -kérdeztem ismét torkom szakadtából, amire kissé össze is rezzent. Érzéstelen arccal nézett rám, mintha valami ellensége lennék.

- Igaz. -mondta ki. Abban a percben úgy éreztem, mint akit meglőttek. Fájt a fejem, zúgott a fülem, homályosan láttam. Éreztem, ahogy nedves lesz az arcom sós könnyeim által. Ordítani tudtam volna, de túl gyengének éreztem magam. Delon kezét éreztem meg magamon, és mondott valamit, de annyira tompán hallottam a fülemben lüktető vér miatt, hogy nem értettem. Elrántottam magam tőle. Felrohantam az emeletre egyenesen a hálóba. Becsaptam az ajtót, a zárat elfordítottam. Az ágyra ágyra vetettem magam. Arcom a párnába nyomtam, majd ordítottam egy akkorát, amekkorát csak a tüdőm elbírt. Magamhoz ölelve a párnát csak zokogtam magzatpózban. Dörömböltek az ajtón, de nem érdekelt.

- Szépségem, engedj be! -kérte Delon, de nem válaszoltam. - Ne szórakozz már velem! Nyisd ki ezt a kurva ajtót, vagy betöröm! -ütött rá egy hatalmasat.

- Te is hazudtál nekem! -kiabáltam ki.

- Nem, szépségem, félre érted!

- De te tudtál róla! -picsogtam tovább.

- Igen kicsim, de csak ma reggel tudtam meg. És Móni is ma lett benne biztos. Csak aztán lejöttél sírva, meg itt volt ez az Andis dolog is, és nem tudtam hogy elmondani. Attól féltem, hogy összetörsz, és olyan állapotba leszel, mint most. Pont ezt nem akartam. Ezért nem mondtuk el! -mesélte. -Szépségem, hinned kell nekem! -hangja próbált lenyugodni, mert tudta, ha csak kiabál velem, nekem annál rosszabb, és azért se engedem be. De még most se szóltam semmit. - Szépségem! -szólított újra. Hangja már könyörgő volt. Szipogva felálltam, majd könnyeim a pulcsim ujjába törölgetve az ajtóhoz csoszogtam. Elfordítottam a zárat. Delon arca teljesen meggyötört volt. Szemeiben sajnálatot, megbánást, és enyhülő düht láttam. - Gyere ide. -mondta szinte alig hallhatóan, majd széttárta karjait. Egyből odabújtam, és hagytam, hogy szorosan körbefonjon izmos karjaival. Csak sírtam, és sírtam, és sírtam. A fejem már iszonyatosan hasogatott. Soha nem éreztem még ilyet azelőtt. Nem éreztem a lábaim. Össze akartam esni, de Delon még előtte felkapott menyasszonypózba, és úgy cipelt el az ágyig. Letéve engem ő is mellém feküdt. Homlokom a mellkasának nyomtam, lábaink pedig összekulcsolódtak. Nem szólt semmit, csak simogatott. Hagyta, had adjam ki magamból. Percek után szólalt meg csak. - Figyelj csak. -cirógatta a karom. - Tudom, hogy nehéz, de le kéne menni, még most beszélni velük, míg itt vannak. -puszilta meg a homlokom, ahogy felpillantottam rá.

- Nincs sok erőm. -még én is meglepődtem, mennyire rekedt a hangom.

- Tudom. -csókolt meg. - De ezen túl kel lenned.

- Lejössz velem?

- Persze, hogy lemegyek! -vágta rá kedvesen. Feltápászkodtam, majd Delonnal mögöttem indultunk lefele, ahogy hát...a két "anyám" vitázott.

- Kriszta! -pillantott meg a férfi, akire tizennyolc éven keresztül az apámnak hittem. Mind a hárman szinte megdermedve figyeltek. Megremegtem, nem tudtam, most mit kéne tennem. Delon ujjait éreztem meg az enyémekre kulcsolódni. Felnéztem rá. Biztatóan mosolygott. És ez elég is volt. -Istenem, annyira szeretem! - Vettem egy mély sóhajt, majd kimondtam.

- Azt akarom, hogy mondjatok el mindent. - Móni szomorúan biccentett, anyám, vagyis a másik nő, pedig csak felszegett állal nézett végig rajtam. Mind a nappaliba mentünk. Delon mellett foglaltam helyet a kanapé szélén. Szorosan fogtam közben a kezét, és semmiért sem engedtem volna el. Mintha csak folyamatosan kapnám az energiát, de ha elengedem, ismét visszaesek. Nem, ezt nem akartam. - Szóval? -kérdeztem pár perc néma csend után. Senki sem akart kezdeni, és senki sem nézett a szemembe.