Little Things - h.s. (hungarian)

48. Fejezet

Meglepően gyönyörű, napsütéses, tavaszi nap volt Londonban.

Vicces volt, hiszen életem egyik legnagyobb és legmeghatározóbb dolgát készültem megtenni ezen a gyönyörű. londoni, napsütéses napon.

A lakásomhoz tartottam, ahol egy ingatlanügynök várt, akinek az ügyfele boldogan megveszi az apró kis lakásomat... ahol annyi de annyi emlék van, amivel többé már nem vagyok képes szembenézni.

Miután kiengedtek a kórházból, közel egy hetet töltöttem Eleanor manchesteri lakásában. Három napig nem keltem fel, nem ettem, nem ittam, nem aludtam. Töretlenül néztem magam elé és egy árva szót sem szóltam. Nem tudtam... nem akartam és nem is volt értelme. Gyereket vártam és a legváratlanabb pillanatban minden csak úgy... eltűnt. Nem volt többé és én egyszerűen nem tudtam feldolgozni az elvesztését.

És bár ma már jóval jobban éreztem magam, tudtam jól, hogy egy részem legbelül sosem lesz képes rá.

Abban a három napban sikerült szembe néznem azzal a tudattal is, hogy Harry magamra hagyott. A legnagyobb bajban, pont mikor a legjobban szükségem lett volna rá. Még csak meg se várta, míg felébredek. Nem köszönt el tőlem, még csak fel sem hívott, vagy küldött nekem egy üzenetet. Tökéletesen magamra hagyott és ez volt életem egyik legijesztőbb három napja.

Aztán a negyedik napon, mikor Eleanor a szokásos forró fekete teát az éjjeliszekrényre tette, és óvatosan az ágyam szélére ült egy félő mosollyal az arcán, tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. A talpamra kellett állnom, lezárni a múltat és új lappal kezdeni. És hát így történt, hogy majdnem két héttel később és több hónapnyi őrlődés és kínszenvedés után, Dylannel szemben álltam és a papírokat töltöttük ki a félig üres londoni lakásomban. Az otthon illata, és Harry kölnijének emléke facsarta az orromat miközben több oldalt aláírtam.

-És, hogy tetszik Manchester?- érdeklődött udvariasan Dylan. Nem meglepő, de ő mutatta be nekem és Eleanornak azt a gyönyörű szép lakást, amit végül ki is vettem és a napokban elkezdtem beköltözni.

Egy pillanatra felnéztem a papírról és Dylenre mosolyogtam.

-Szép hely.- válaszoltam röviden.

A napjaim a költözködéssel és munkakereséssel teltek, így nem sok alkalmam volt eddig körülnézni a városban... nem mintha nem látogattam volna már meg párszor Manchestert.

Dylan kellemetlenül bólintott a tömör válaszom után. Magamban mosolyogva fordultam vissza a papírhoz és írtam alá még egy oldalt. Tudtam, hogy feszélyezve érzi magát, szinte ott volt a levegőben. Csak azt nem tudtam, miért.

Pár perccel később már készen voltam minden papírral és egy hangos sóhaj kíséretében álltam fel a konyhaasztaltól. Dylan a nappaliban nézett körbe, mikor csatlakoztam hozzá és hosszú idő óta most először jutott csak eszembe, hogy az az ütött-kopott fotel még mindig az útban volt, és az ablak felé volt fordítva. Dylan szemei pont oda szegeződtek, én pedig zavaromban és hirtelen feltörő idegességemben beletúrtam hajamba és táskámat a kanapéra dobtam, miközben a fotel felé sétáltam.

-Sajnálom, amikor kipakoltam a lakást és jöttek a költöztetők teljesen kiment a fejemből a fotel...- szabadkoztam hevesen, és kezeim már a karfát fogták, hogy nagyobb erőfeszítések árán visszatolhassam régi helyére.

-Ne!- vágta rá egyből Dylan, mire lefagytam és nagyokat pislogtam rá.- Az ügyfelemnek kifejezetten tetszett... Semmit se szeretne változtatni a lakáson.- mosolyodott el halványan és szemei körbejárták a nappalit.