Little Things - h.s. (hungarian)

31. Fejezet

Csak a szívem ütemtelen zakatolása, és lélegzetvételünk hallatszott Holmes Chapel elhagyatott parkjában. Nem érdekelt, hogy a ruhám már csupa víz volt a hótól, vagy hogy mindenem átfagyott, mindegy mennyi alkohol csordogált az ereimben. Az ajkai régi ismerősként súrolták sajátomat, és ez volt az egyetlen dolog ami számított. Kezem kabátjának anyagáról felsiklott egészen arcáig, ahol meg is állapodott. Éreztem, ahogy elmosolyodik csókunk közben, mialatt mellkasa teljesen enyémnek feszült és kezével erősen hajamba markolt. Kétségtelenül részegek voltunk, de ha nem is a sörtől, meg merem kockáztatni, hogy egymás közelségétől. Sose vetettem volna véget ennek a pillanatnak, ahogy nyelve lassan végigszántja alsó ajkamat, ahogy halkan felsóhajt... mindenemet odaadtam volna ezért az egyetlen egy pillanatért, csak hogy örökké tartson.

Arcomat tenyerei közé vette, miközben egyik kezem már a tarkójánál tartottam, másikkal göndör fürtjeivel játszottam. Csókunkat egyszer csak félbeszakította, és levegőért kapkodva nézett szemeimbe, orra súrolta enyémet. Hüvelykujja apró kis köröket rajzolt arcomra, szemei ezerszer végigpásztázták arcomat. Halkan felkuncogtam, ahogy fejét kissé jobbra billentette, így göndör fürtjei megcsiklandozták arcomat.

-Gyere, haza kísérlek.- hirtelen elhúzódott tőlem, majd gyorsan felállt. Fekete nadrágjáról lesöpörte a havat, majd kezét felém nyújtva nézett le rám.

Egy pillanatra teljesen lefagytam, ahogy arcát néztem. A néhány perccel ezelőtti játékosság teljesen eltűnt, helyette komorság uralkodott arcán. A szívem óriásit dobbant, ahogy eszembe jutott Taylor, a hazugságok, a veszekedések... mintha csak fejbe vágtak volna, úgy józanodtam ki egy pillanat alatt és figyelmen kívül hagyva segítőkészségét keltem fel saját magam. Utánozva mozdulatait, szótlanul szedtem le magamról a havat. A bőröm fájt a hidegtől, mindenem libabőrös volt, de lehet hogy nem csak a hidegtől, hanem Harry közelségétől. Pillantását elkerülve indultam el a járda felé, hallottam mögöttem a lépteit. Hogy lehettem ennyire ostoba? Hogy követhettem el ugyanazt a hibát, mint pár nappal ezelőtt?

Léptei felgyorsultak, és mellettem termett egy halvány mosollyal az arcán, ami cseppet sem volt őszinte. Ahogy felé emeltem fejemet, úgy is fordultam el. Gombóccal a torkomban, átfagyva, és teljesen szótlanul sétáltam a szakadó hóesésben Harry mellett. Szinte üvöltöttem magamban. Bárhol lettem volna, csak nem itt, csak nem ma, csak nem vele. Miért kell mindig megnehezítenie a dolgokat? Miért kellett beleszeretnem?

Ahogy szitkozódtam magamba, és figyeltem magam előtt a havas járdát, keze az enyémhez ért és automatikusan összekulcsolódtak ujjaink. A gondolataim és az érzékszerveim teljesen lezsibbadtak, egyedül csak meleg bőrét éreztem sajátomon. Nem engedtem el a kezét, csendben sétáltunk egészen a nagyi házáig. Mikor a házhoz értünk, kérdések ezrei cikáztak végig a fejemben, mégsem tudtam egyet se feltenni neki. Csak állt előttem, zsebre dugott kézzel, fáradt mosollyal az arcán. Kétségtelenül egy elcseszett helyzet volt, nincs mit szépíteni a dolgokon.

-Jól éreztem magam ma veled.- köszörülte meg torkát, mély hangja egészen halk volt.

-Igen, én is.- bólintottam, beharapva számat. Smaragdzöld szemei világítottak a sötétben, ahogy rám nézett.

-Jó éjt, Elizabeth.- kezeit kihúzta zsebéből, és felém lépett egyet. Jobb kezét karomra tette, és hezitálva, de egy apró puszit adott arcomra, amibe beleremegtem.

-Szia Harry.- suttogtam, és elhúzódva tőle kezemet a kilincsre tettem, a következő pillanatban már a házban voltam, magam sem tudom, hogy hogyan. Kifújtam a levegőt, amit észre sem vettem, hogy egészen idáig magamban tartottam. Levettem a kabátomat és a csizmámat, majd kezemet az arcomra téve sétáltam fel lassan a szobámba. Égette ajkainak helye a bőrömet, és az illata belemarta magát az orromba...