Little Things - h.s. (hungarian)

42. Fejezet

Az óra mutatójának ütemes kattogása szinte már az őrületbe kergetett.

Tudtam, hogy nincs itt semmi keresnivalóm, a fehér falak amik körülvettek szinte már megvakítottak és legszívesebben ordítottam volna a kétségbeeséstől és a pániktól, ami már azóta ott lappangott bennem, mióta felkeltem. Fejemet a falnak döntöttem, lábaimat keresztbetettem és idegesen piszkáltam körmömön a fekete körömlakkot. Szememmel jobb oldalamra sandítottam, ahol Eleanor békésen üldögélt és mikor észrevette, hogy őt nézem bátorítóan elmosolyodott. Bárcsak nekem is menne.

De én vagyok az, aki görcsbe rándult gyomorral várja, hogy a nevén szólítsák és behívják a velem szemben lévő szobába.

-Nincs semmi bajom, El. Menjünk haza.- hirtelen rugaszkodtam fel a székről, de ugyanabban a pillanatban ragadta meg Eleanor a csuklómat és rántott vissza. Hangosan fújtattam egyet és nyugodt arcára szegeztem tekintetemet. Sokkal könnyebb lenne a helyzet, ha legalább egy kis jelét mutatná ő is a feszültségnek.

-De igen is van, és már túl régóta titkoltad. Muszáj megvizsgálnia az orvosnak.- korholt le, hangja azonban ugyanolyan nyugodt volt mint arckifejezése.

-Biztos csak a stressztől volt ez az egész.- hangom megremegett, és leginkább magamnak akartam bebeszélni ezt az egészet, mint Eleanornak.

-Ha így van, megkönnyebbülten mehetünk haza.- hangja dallamosan csengett, kezeit összekulcsolta mellkasa előtt.- Addig pedig, maradj ülve és várd ki a sorodat.- mosolygott.

Fejemet ismét a hideg falnak döntöttem és próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mégis hogy juthattam el idáig.

Szemeim fáradtan nyíltak ki. Az eső hangosan kopogott az ablakomon és még a zárt ablakok ellenére is hallottam ahogy a szél erősen fújta ide-oda a fák lombjait.

Nem volt erőm felkelni, még megmozdulni se tudtam. A fáradtság átjárta a testem, napok óta nem tudtam enni, se aludni de ébren maradni se voltam képes. Minden napomat betábláztam reggeltől estig, hogy még gondolkodni se tudjak. De vasárnap reggel volt és a mai napra nem jutott semmi tennivalóm.

Harry születésnapja két napja volt. Két hét és négy nap telt el azóta, mióta utoljára beszéltem vele. Pontosan ennyi idő telt el azóta, mióta megcsókolt. És ugyanennyi idő telt el azóta, hogy láttam kettőjüket Natalieval. De még mielőtt kínozhattam volna magam a feltörő emlékekkel, amik hosszú napok óta el voltak rejtve a gondolataim legmélyén, hangokat hallottam az előszobából, majd ajtócsukódást.

-Effy!- Haley hangja bezengte az egész lakást, közben szatyrok zörgését hallottam.

Fejemet a párnába fúrtam és feljebb húztam magamon a takarót.

-Megvan!- kiáltotta el magát Eleanor és éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Hirtelen megcsapott a hideg levegő, mikor Eleanor egy határozott mozdulattal lerántotta rólam a takarót.- Lassan délután egy óra, ideje felkelni!- vállamnál bökdösött, haja csiklandozta karomat ahogy közelebb hajolt hozzám. A párnába morogtam és kezemmel a takaró után matattam, de hiába.- Niallék fél óra múlva itt vannak. Kelj fel, kérlek.- kérlelt halkabban.

Tudtam, hogy aggódik értem. Niall és Eleanor már az őrületbe kergetnek az aggodalmukkal, de ugyanakkor meg is nyugtat a tudata annak, hogy bármi történjen is, ők mellettem vannak.

-Rendben!- morogtam és felültem az ágyban.

Eleanor kisétált a szobából, mikor megbizonyosodott róla, hogy már nem fekszek vissza. Pár csendben eltöltött perc után kimásztam én is az ágyból. Felkaptam a földről egy fehér pulóvert és felhúztam, majd kisétáltam a konyhába, ahol Haley és Eleanor már javában nyüzsögtek.