Tűzpróba

8. Fejezet

A csatorna borzasztóan koszos volt, Hanna már harmadszorra tenyerelt bele valami szemétbe, amit még egykor valaki dobált be ide. A csatorna elég nagy volt ahhoz hogy négykézláb mászni tudjanak benne, de felállni már egyáltalán nem tudtak volna. A rémisztő hangok mögöttük már elcsendesedtek. Egy kereszteződéshez érkeztek.

- Most merre? - kérdezte Hanna hátrafordítva a fejét.

- Balra. Eddig is balra futottunk, most is ez lesz a helyes irány.

Elindultak ismét, a kereszteződésnél balra. Ezután egyre több kereszteződés jött, de mindig a bal utat választották.

- Szerinted leráztuk a Buggyantakat?

- Ja. Remélem. De örülnék ha minnél hamarabb a felszínre jutnánk. - lihegte.

Alig mentek 5 métert, megpillantották a csatorna végét. Kimásztak a mocsokból, és Minho felkapcsolta a zseblámpáját. Előttük egy fémből készült létra volt, ami egy csapóajtón végződött a plafonon. Minho gyorsan felmászott és megpróbálta kinyitni. Ekkor röhögés és sikoly hasított a levegőbe. Hirtelen mindkét oldalról Buggyantak sokasága kerítette be őket. Az egyetlen menekülőút a létra volt.

- Minho siess! - kiabált Hanna. A félelemtől remegni kezdtek a lábai. Talán itt a vég?

Minho erőlködött, de nem tudta kinyitni a csapóajtót. Az őrült emberek egyre közelebb érték. Percek kérdése és komolyan végük van. Minho egy utolsó erőfeszítéssel kitárta az ajtót.

- Gyere! - mászott ki az ajtón. Hanna gyorsan felmászott a létrán. Épphogy átrakta volna a lábát, valaki megragadta, és kitartóan húzni kezdte lefelé. Gurgulázós nevetések és sikolyok hasították végig a feszült levegőt. Hanna felsikoltott és addig kapálózott, amíg fejbe nem rúgta a Buggyantat. De alig tette ezt meg, máris ott termedt egy őrült nő, aki erősen megragadta lábát, és húzni, karmolni kezdte. Próbálta kiszabadítani a sebektől véres lábát, de a nő nem engedett a szorításából. Hanna már alig bírta tartani magát, egyre többen gyűltek a létra köré. Ekkor valaki megragadta a karját, és húzni kezdte felfelé. Az őrült Buggyant egy pillanatra engedett a szorításából, így Hanna amekkorát csak bírt, rúgott egyet a nő gyomrába, majd az arcába is. Az pedig jajveszékelve földre esett, és sikoltozott. Hannat a karánál fogva felhúzták. Minho gyorsan becsapta a csapóajtót. Hanna a sokktól és a félelemtől elárasztva nem bírt megszólalni, csakbeledőlt a homokba. Lassan feketeség borult a szemére, minden halványodni kezdett. Elájult. És kezdetét vette egy álom.

Egy széken ül. Tudja hogy ő az, de ő csak kívülről figyeli az eseményeket. Ott ül, a próbák előtti önmaga. Felkapcsolódnak az égők, és az ajtón belép egy férfi. Hanna rögtön felismerte. Az a férfi volt az, aki a srácokhoz beszélt miközben ő megérkezett hozzájuk.

- Janson... - szólal meg. A hangja vékony, és izgalommal teli, bár próbálja elrejteni.

- Hanna. Egy nap. Holnap az agyadba ültetjük a memóriakártyát, és beküldünk a Tűzpróba kezdetén a többi alanyhoz. - mondta teljes nyugalommal az orrhangján. Kihúzta a széket és Hannaval szemben leült.

- Ne hívja őket alanyoknak! - emeli fel a hangsúlyt Hanna.

- Akkor a többi fiúhoz, ha ez jobban megfelel.

- És Teresa?

Janson ráérősen felnevet.

- Mindent a maga idejében lányom.

- Nem vagyok a lányod. Annak az időnek már vége.

Az álomnak vége szakadt, és Hanna felébredt. Úgy tippelte alig 3 órát lehetett eszméletlen. Hirtelen mindent feketének látott, és azt hitte újra abban a kicsi stét szobában van, és minden kezdődik előlről. De látása újra kitisztult, az eddig látott feketeség csillagos égbolttá, és fadeszkából készült tetőre változott. Az oldalára fordult. Mellette Minho aludt. Csak most jutott eszébe a lába. Belehasított a fájdalom. Lassan feltápázkodott. A bokája valami fásli szerű anyaggal volt bekötözve. A fáslival nem borított részeken pedig fájdalmas sebek éktelenkedtek. Ezeknek talán örökké ott marad a nyoma. De mi lehetett ez az álom? Legjobban a két utolsó mondat ragadt meg a fejében.

Nem vagyok a lányod.

Igaz lehet, hogy ő annak az embernek a lánya? Vagy csak a VESZETT manipulálta az agyát? Lehet ez csupán egy álom, vagy tényleg az emlékei kezdenek visszaszivárogni? Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés. Megfogadta hogy erről az emlékről senkinek nem fog beszélni, túl veszélyes lenne. Majd ha biztonságban lesznek, lesz ideje mindent elmesélni.

Körülötte mindent betemetett a homok. Közvetlen előttük a magasba nyúltak a romos épületek. Észak felé pedig már kezdtek kirajzolódni a  hegyek magas csúcsai. Ahogy reggeledett, egyre melegebb és melegebb lett.

Minhora nézett. Alig tudta elképzelni hogy alig pár napja ismeri.

A fiú nagyon sóhajtott és felült.

- Még ezek után is nagyon jól tudsz aludni. - felásított. - Nem volt könnyű téged elcipelni ide. Örülhetsz hogy nem hagytalak magadra.

Hanna elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést és nehézkesen felállt. Minho követte.

- Tudsz már a két lábadon járni, ugye?

Hanna lépett előre páratt. Minden lépésnél kis fájdalommal átszőve megbizsergett a lába.

- Úgy ahogy. De ha futni kell inkább hagyj hátra.

- Oké. - nevetett. - Indulhatunk?

Hanna bólintott, és egymás mellett sétálva elindultak.

Kezdett alábhagyni a fájdalom a lábában, így félig-meddig futva haladtak északnak. Csörömpölés hallatszott és előttük valaki kiugrott egy ablakon, és a szemközti oldalra rohant. Rögtön utána a többiek is.

Kövesd őket. Kövess minket. Gyertek velünk Hanna.

Szólalt meg egy hang a fejében.

- Hallottad ezt? - fordult Minhohoz.

- A csörömpölést? Nem vagyok süket!

Hanna megrázta a fejét.

- Mi van? - kérdezte Minho.

- Gyere. Kövessük őket. - ragadta meg a karját és amilyen gyorsan csak tudott futni kezdett az ismeretlenek felé.

- Megbuggyantál? Mi van ha fel akarnak zabálni minket?

- Bízz már bennem és siess.

Minho elmormogott valamit az orra alatt, kiszakította a karját Hanna fogásából, és úgy futott mellette tovább.

250+ megtekintés....

KÖSZÖNÖÖÖÖM!!!