Hősöm - My Hero Academia - Todoroki Shoto fanfiction - BNHA - MHA

33 - A hős, aki megnyugvást hoz az embereknek / 1

Himiko-chan és én is túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy tovább feszítsük ezt a harcot. A földön ültem egy kisebb tócsa vérben, ő pedig felettem állt egy késsel a kezében. Már egyáltalán nem tudtam, hogy meg akar-e ölni. Még a véremet sem próbálta lecsapolni. Pillanatokig csak néztük egymást, ő nem mozdult, és így én sem. Egészen addig, amíg a jég törtető hangját hallottam közelíteni. Velem szemben érkezett, Himiko háta mögött. 

Shoto. 

Lágy, szeretetteljes gondolatok töltötték meg az agyamat, de már nem volt időm hosszasan merengeni. Erőt vettem magamon, hogy újra harcba lendüljek. Valami nem volt egészen rendben velem. Himiko háta mögé ugrottam egy gyors szaltóval, aminek eredményeképpen éles fájdalom futott át az egész testemen. Figyelmen kívül hagytam, s egy óriási lángnyelvvel pusztítottam el a jeget, ami a védelmemre szolgált. Himiko döbbenten nézett, meghátrált, és megcsúszott a vérben. Tehetetlenül huppant a földre. Shoto is megdermedt, a tekintetemet kereste, de nehezemre esett a szemébe nézni.

– Miért véded a gonosztevőt? – kérdezte.

– Nem te mondtad, hogy azért akarsz hős lenni, hogy megnyugvást hozz az embereknek? Himiko sem kivétel!

– Ezt nem gondolhatod komolyan. Ő gonosz.

– Ő egy lány, aki boldog akar lenni. Ő olyan, mint én.

– Rossz dolgok teszik boldoggá.

– És azt ki mondja meg, hogy mi a rossz? – Shoto tekintete kétségbeesést tükrözött, mintha azt gondolná, hogy elment az eszem, vagy azt, hogy megszállt az ördög. Azt éreztem, hogy egy szakadék nyílik meg közöttünk, és ő egyre távolodik. Himikora néztem, és észrevettem, hogy most épp ugyanolyan, mint amikor még kislány volt. Ezúttal meg akartam védeni. Magamtól, magunktól. A társadalmunktól, amelybe nem volt belevaló. Talán miattam... A kinézete amúgy is megzavarta a természetes érzékünket, a látást, amely az elsődleges eszköze az ítélőképességünknek. Első ránézésre ő kedves és ártatlan iskolás lány volt. Az nem volt a homlokára írva, hogy megszökött a szüleitől, és emberek vérét is meg szokta inni. Most azonban nem úgy nézett ki, ahogy általában. Valahogy összement, és újra kislány volt a szememben, ahogy összekuporodott a földön, és felnézett rám. – Himiko a barátom, és nem hagyom el még egyszer. Nem hagyom meghalni. A hősöknek nem az önbíráskodás a dolga. A hősök megmentenek másokat!

A szavaimra Himiko arca is változott. Döbbent felismerés kúszott rá.

– Ki beszélt megölésről? Csak elfogjuk és átszolgáltatjuk a hatóságoknak. Elzárva nem árthat majd senkinek.

– Ahogy boldog sem lehet többé – mondtam. Hosszasan néztük egymást csendben. Egy pillanatra Himikora tévedt a tekinete, de nem nézte sokáig, hanem megkerült, hátat fordított neki, és kissé megemelte a frufrumat, hogy megnézzen egy karcolást.

– Mit csináltál magaddal? – kérdezte természetesen, mintha egy gyerek lennék, akire ő vigyázott és most neki kellene felelnie a sérülésemért. Úgy állt, hogy csak őt láttam magam előtt, és semmi mást, ami mögötte volt. A szemébe néztem, de csak aggodalmat láttam, és aprócska szánalmat. Hagytam, hogy a mellkasához szorítsa a fejem. Nem érdekelte, hogy tiszta vér lesz a ruhája. Csak egy pillanatig tartott a szorítása, azután elengedett – Ezt soha többé ne ismételd meg – mondta, azután a vér felé fordult, amin Himiko az imént elterült, és azt mondta – Ez megszökött – az arca nem tükrözött semmiféle érzést. Döbbenetet, haragot, csalódottságot... Csak felém fordult, átkarolt és megfogta a vállam.

– Sajnálom – sóhajtottam megkönnyebbülten azzal a meggyőződéssel, hogy szándékosan tévesztette szem elől, hogy nekem ne kelljen részt vállalnom az egykori barátom elkapásában. Hogy megkíméljen engem a további bűntudattól, és feloldozást nyerjek azáltal, hogy tudom, én szembeszálltam még azzal is, akit szeretek, csak hogy rajta segíthessek ezúttal. Nem úgy, ahogy a múltban tettem. Shoto igazán jó volt hozzám, ugyanakkor úgy éreztem, hogy azzal, amit ma cselekedett, saját magának okozott fájdalmat, hogy engem feloldozzon. Ezáltal közvetetten hibásnak éreztem magam, mintha bűnt követtem volna el ellene. Mintha rá hárítottam volna át a terhemet. Igyekeztem nem gondolni erre és megnyugodni amiatt, hogy nem árultam el ismét Himikot. Hiába volt ő az ellenség oldalán, továbbra is a barátomnak tekintettem, és sokszor hibáztattam magam azért, amiért korábban nem álltam ki mellette. S habár Shoto milliószor elmondta, hogy én erre semmilyen befolyással nem voltam, mégis úgy hiszem, hogy ha akkor mellette maradtam volna, sosem lép erre az útra. Még akkor is, ha a valóságban talán éppen ellenkezőleg lett volna, és én alakultam volna egészen olyanná, amilyen ő. Hiszen én voltam az, akit bármikor a kedve szerint befolyásolt, és nem tudtam megítélni, hogy mi a rossz, és mi a jó, amikor a hatása alá kerültem. Sokszor még azt sem tudtam egyedül eldönteni, hogy mi az, ami nekem igazán jó. Tudtam, hogy Himikonak is és nekem is jobb, ha többé nem találkozunk. Mi nem lehettünk barátok. Elég, ha távolról kívánom neki a boldogságát. Nekünk a legjobb és a legbiztonságosabb, ha többé nem futunk össze.

Felnéztem Shotora, ő pedig le rám.

– Megsérültél?

– Nem, ezek csak karcolá... – a mondatom félbe szakadt, amikor lehajolt és a térdem mögé csúsztatva karját, felemelt. A másik keze még mindig a vállamat fogta. Nem vitatkoztam vele, csak a mellkasába fúrtam az arcomat. Ezúttal tényleg megmentett, ellenkező esetben a küzdelem Himikoval az egyikünk végéig tartott volna, és én nem lettem volna képes megölni őt. Ahogy átadni sem lettem volna képes.

– Vissza viszlek az iskolába – morogta.

– Ne. Haza akarok menni. Álmos vagyok – motyogtam – Hideg van.

– Most ne aludj el – mondta komoran, mire kinyitottam a szemeim. Az egész testem sajgott a kacolásoktól és vágásoktól. 

– Miért?

– Mert az a sok vér ott a földön – magyarázta – ebből a sebből származik – biccentett a fejével a hasamra, amiből erősen szivárgott még mindig a vér – Szorítsd el, ahogy csak tudod és ne aludj el.

Csak néhány lépést sétált velem, azután egy fekete autó állt meg előttünk. Ő kinyitotta az ajtót, és beültetett a hátsó ülésre, aztán beszállt a másik oldalra. A sofőr hátra adott neki egy egészségügyi dobozt, amiből egy gézlabdát a hasamra szorított, közben megkérte a férfit, hogy vigyen minket azonnal az iskolába. Illegálisan használtam a képességemet, és az iskola maradt az egyetlen hely, ahovamehettünk a sérülésemmel. A fickó nem kérdezett semmit, csak azonnal elindult. A többi esemény csak homályosan sejlik előttem. Nem igazán voltam magamnál, mire becipelt a gyengélkedőre, ahol a sérült diákokat látták el. Csak foltokban tudok visszaemlékezni az egészre, de arra tisztán, hogy végig a kezemet szorongatta. Kivéve, amikor egyszer kinyitottam a szemeimet, és ő nem volt ott. Hamar vissza is aludtam, és csak reggel ébredtem fel.