Hősöm - My Hero Academia - Todoroki Shoto fanfiction - BNHA - MHA

05 - Feladom - Negyedik találkozás

– Hogy mit mondtál? Mi ez a hozzáállás? Egyáltalán nem rád vall – kiabált Ayamin, és félig felállt az asztaltól.

– Vedd le a hangerőt – mondtam unottan, és töltöttem neki a senchából – Nem akarom, hogy az anyám is meghallja.

– Most miért vagy ilyen? – kérdezte barátnőm, miközben megfogta a csészét.

– Todoroki Shoto jobbat érdemel ennél – válaszoltam, és mutatóujjammal teátrálisan meggyújtottam egy szál gyertyát, hogy ő is értse, mire gondolok.

– Nem arról van szó, hogy feladom. Inkább úgy mondanám, hogy elfogadom a közöttünk tátongó szakadékot, és nem akadékoskodom. Azt akarom, hogy boldog legyen és sikeres.

– Na és ha boldog lenne veled?

– Rengeteg lány van körülötte jobb képességekkel, mint én.

– De ők nem te... - motyogta.

– De ha számítana, hogy én ki vagyok, akkor... – Elfordítottam a fejem, és próbáltam kitalálni, hogy hogyan fogalmazzam meg az érzéseimet. A teáscsészémet forgattam, amíg egy csepp tea ki nem csordult – Tudom, hogy megfogadtam, hogy addig küzdök, ameddig elég jó nem leszek. Tudom, hogy fel akartam hívni a figyelmét... De akkor még nem sejtettem, hogy így fog fájni, ha magától nem vesz észre – nem sírtam el magam, mert haraggal töltöttem meg a fejem. Haraggal magam iránt, amiért haszontalan vagyok. A pulcsim ujjával elmázoltam a tea cseppet.

– Jajj te – mondta barátnőm. Nem tudom, hogy a felitatott csepp vagy a gondolatmenet miatt. – Ezt csak azért mondod, mert csalódott vagy, amiért nem keresett meg a sportfesztivál után. Volt abban valami, amit mondott. Az öltözők előtt a folyosón olyan érzésem támadt, mintha kapcsolat alakult volna ki a kettőnk között. Valamiféle ismeretség, ami közelebb hozhat majd minket. De aztán... Ő megnyerte a küzdelmet, én pedig nem kerestem, ahogy ő sem engem.

¤

A beszélgetésünk után megnyugodtam, mint aki egy hatalmas sziklát dobott le a válláról. A-chan hazament, én pedig az utcákat róttam. Azt gondoltam, hogy a séta majd megnyugtatja feldúlt lelkem, de egyáltalán nem segített. Éppen ellenkezőleg. Azon az utcán haladtam el, ahol a kisközértben először találkoztunk a lattés fiúval. Színpadias gesztussal el akartam fordítani a fejem a másik irányba, hogy ezzel is jelezzem a magam számára, hogy a dolog már a múlté, és többé szót sem érdemel. El sem kezdődött. Majd azon keseregni, hogy milyen jó lett volna, ha egyszerűen csak a lattés fiú marad és sosem derül ki, hogy ki volt ő valójában, amikor egy kéz fonódott szorosan a csuklómra.

A fickó érintése kellemetlen volt. Hirtelen berángatott mélyen egy sikátorba és a falhoz vágott. Akkor vettem észre, hogy ketten is vannak. Egészen közel hajolt, mintha megszimatolta volna az arcomat, de hirtelen megdermedt és kiabálni kezdett. Lábait jégbilincs bénította meg, és ez a jég lassan felkúszott a nyakáig. A másik fickó csak bámult ott, és nem értette, hogy mi történik, amíg egy meleg kéz meg nem ragadta a karomat, és ki nem rántott az undorító idegen karmaiból. Pillanatok kellettek, mire felfogtam, hogy a meleg, kellemes érintés... Todoroki-kun? Mit keresett itt? Mégjobban összezavarodtam.

Amíg az undorító idegen csak állt ott és mozdulni sem tudott, sikítozott társának, hogy kapjon el, mire az egy víz képességgel buborékot lőtt ránk, ami egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogy közeledett, de nem engem talált el. Nem engem akart vele elkapni.

– Héj, várj. Miért őt kapod el, hát nem engem akartál? – kiabáltam hirtelen értetlenül.

– De igen cicamica. A vízburok arra szolgál, hogy a fiúd ne tudja használni rajtunk a kis képességét – röhögött a cápa fogsorú barom. Hamar rájöttem, hogy a cápa fiú képessége, hogy a vízből kialakított burokkal blokkolja az emberek különleges képességét. A fenébe is, engem kellett volna elkapnia, gondoltam.

– Így még jobb, a fiúd végig nézheti, ahogy kibelezem a kis barátnőjét – morogta érdes hangján a fickó, aki az imént még fagyott volt. Hogy a fenébe szabadulhatott ki? Egy késsel közelített felém. Már egészen közel volt, amikor tenyeremet a mellkasára tapasztottam, és megpróbáltam eltolni magamtól. Hirtelen ötletnél fogva, apró lángjaimat minden ujjbegyembe egyszerre koncentráltam. Lángoló ujjaimtól csak enyhén megégett a bőre, és lángra kapott a ruhája. Cserébe társa erős pofonnal jutalmazott, amitől összerogytam a földön akár egy rongybaba.

Most mihez kezdjek? Meddig bírja még a vízburokban levegő nélkül? A kétségbeesés átjárta az egész testem, amikor rá néztem. Aztán lázas forróság öntött el legbelülről. Mintha a testhőmérsékletem elérte volna a 40 fokot aztán hirtelen minden csak még forróbb és égetőbb lett, a két alak a szemközti falnak csapódott, ahogy az aprócskának hitt lángom most teljes erejéből kitört, felelőtlenül, emberekkel szemben. Ahogy a cápafogsorú beütötte a fejét és eszméletét vesztette, úgy a vízburok is felrobbant. Odaszaladtam a kiszabadult és földre pottyant Todoroki-kunhoz, és elkaptam a kezét. – Fel tudsz állni? – kérdeztem aggodalmasan, de nem voltam felkészülve arra, hogy mit csináljak, ha nemmel felel. Válasz helyett azonban azonnal felállt és rám terítette a dzsekijét. Az száraz volt. Teljesen összezavarodtam. Szokott nyugodt arcát vette fel, de ennek ellenére is láttam a zavarodottságot a tekintetében. Újra megfogta majd megszorította a kezem, és futásnak eredtünk.

¤

– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte, amikor biztos távolságra értünk. Egy pillanatig sem lassítottunk, amíg ő úgy nem látta jónak, és megállt. Én majdnem kiköptem a tüdőmet, és hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, de erre csak akkor jöttem rá, amikor hirtelen megálltunk. Amint megszólalt, elterültem a földön. Meg sem tudtam mozdulni. Odajött és ülőhelyzetbe segített. Túl közel volt. Az arcom felforrósodott a közelségére.

– Megijedtem, hogy megfulladsz, és kétségbeestem – nyögtem ki válaszul.

– Volt benne levegő – jelentette ki egyszerűen, mire a szemeim összeszűkültek, és hirtelen nagyon kínosan éreztem magam.

– Akkor azt akarod mondani, hogy nem is voltál életveszélyben? – mondtam áll nevetéssel álcázva a zavaromat.

– Igen. De fura egy lány vagy, hogy miattam aggódtál, mikor a te hasadhoz szorították a kést – mondta komoran, aztán a bal kezére nézett. Jobbjával a hátamat tartotta, hogy ne dőljek el megint. Közel volt az arca.

– Miért vágsz ilyen arcot? – kérdeztem.

– Nem tudtam használni a képességem – mondta, és úgy tűnt, hogy ez megviseli – Nem tudtam segíteni és meg is ölhettek volna.

– Bolodnságot beszélsz – az arcára tettem a tettem a kezem, és az enyém felé fordítottam a fejét – Ha nem lettél volna ott, akkor biztosan nem szabadultam volna ki – Attól, ahogy a szemembe nézett, elszégyelltem magam, és újra éreztem, hogy elönt a forróság.

– Lázad van? – kérdezte – Forró vagy. Szeretnéd, hogy... – hagyta félbe, és mocorogni kezdett, hogy kiszabadítsa a jobb kezét.

– Ne aggódj miatta – mondtam, és a vállára tettem a kezem. Végre felültem, hogy ne kelljen tartania – Jól vagyok. Köszönöm. De... nem értem, mit kerestél te ott a sikátorban? – halványan elmosolyodott.

– Követtelek az állomástól. Tokyoból érkeztem a vonattal, és felismertelek, ahogy elhaladtál az állomás előtt. Az a két férfi pedig követni kezdett.... Most haza viszlek – mondta, és a hátára akart venni, de felegyenesedtem, és jeleztem, hogy már jól vagyok – Nembaj, azért elkísérlek. Úgy látszik, vonzod a bajt.