Hősöm - My Hero Academia - Todoroki Shoto fanfiction - BNHA - MHA

14 - Ijesztő kopogás a balkonon

Amióta All Might megküzdött legnagyobb ellenfelével, és végleg visszavonult, az emberek egyfajta nyughatatlanságban szenvednek. Ami engem illet, én sosem voltam nyugtalan. All Might visszavonulása hatalmas veszteség volt, és a társadalmunk számára hatalmas veszélyt is jelent. De nem azért, mert védtelenek vagyunk, hanem az emberi felfogás miatt, mely szerint All Might után a világ vége következik. Ám az olyanok, mint én, nem túl sokan... mi nem félünk. Nem vagyunk védtelenek, amíg itt van Endeavour. Abban hiszek, hogy az embereknek egy kedves egyénre van szüksége, aki jól kijön a rajongókkal, és jól mutat a televízióban. All Might karizmatikus személyisége miatt éppen ilyen volt, és erősen hiszem, hogy Endeavour csak ennyivel volt kevesebb nála. Erősen hiszek a hősben, aki ugyanolyan elemű képességgel rendelkezik, mint én. Aki több bűntényt old meg, mint akárki. A hősben, aki nem osztogat autogramot. Bizonyára jobb dolga is akad. Talán nyers, talán nem mosolygós, nem simulékony. De bennem ő bizalmat kelt. Hiszek benne... Hiszek benne... Hiszek az elsőszámú hősben Endeavourban...– ismételgettem magamban, miközben a közös helyiség tévéjében Endeavour miniatűr változata egy Nomuval küzdött meg.

A Nomu egy rettentően erős lény, amely több különleges képesség kombinációját is képes lehet használni. Ez az ember alapú porhüvely, melyet képességek tárolására és hasznosítására használnak, a fizikai erőnek sincs híján. All Might, aki fizikai erejéről volt híres, keményen megküzdött ellene, így az emberek kétségbeestek, hogy All Might már nincs nekik. Ez lenne a társadalmunk? Hát tényleg ennyire vakok lennének, tényleg ennyire nyomottfejűek? A harc közben megannyi embert is megszólaltattak, ezek többsége vakon beleásta fejét a homokba, akár egy strucc, és All Might után sírnak, miközben ő jelenleg egy vézna képességnélküli öregember... Miközben a hős, akiben nem bíznak, értük, az életükért harcol élő adásban. Ezek lennénk mi? Vajon én is ilyenné fogok válni, amilyenek ők?

Akkor a Nomu, aki ezúttal a korábbiaknál valamivel intelligensebbnek tűnt, eltalálta Endeavourt, és én... nem tudtam tovább magamban tartani a bennem felgyűlt keserű érzelmeket. A keserűséget, amely azért gyűlt fel bennem, mert az emberek képtelenek olyannak látni ezt a hőst, amilyen. Amiért a saját fia sem képes legalább tisztelettel beszélni róla. Végső sorban pedig, amikor eltalálta a Nomu. Azt hittem, hogy talán... meghalhat. Anélkül, hogy a fia meg tudott volna neki bocsátani. Az érzelmeim aztán vegyültek a gondolattal, hogy mit okozna ez a veszteség Shotonak és képtelen voltam elfojtani a lecsapódott keserűség patakokban kiáradó materializálódását. A könnyeimet...

– Ne aggódj – A-chan a vállamra tette a kezét – Olyan nincs, hogy Endeavour alul maradjon ezzel a lénnyel szemben – mondta, és én lehajtottam a fejem, hogy a hajam az arcomba lógjon. Még ő sem látott így. Sírni, mint egy vígasztalhatatlan csecsemő. De volt még egy dolog, amit nem mondtam el neki, és így tévesen azt hitte, hogy azért sírok, mert Shoto apjáról van szó. Pedig ennek a ténynek azon a napon nagyon kevés köze volt a reakciómhoz.

– Olyan nincs – egyeztem bele halkan.

¤

Todoroki Shoto behúzta maguk mögött az ajtót, és csak álltak ott mindketten, döbbenten bámultak a kollégium sötét előterébe.

– Miért van ilyen sötét? – kérdezte Bakugo. Kivételesen nyugodt arccal.

– Talán mindenki elment – Válaszolta Todoroki unottan.

– Az ideiglenes hősengedélyhez... – kiáltotta egy magas, barátságos hang, mely Urarakához tartozott – Gratulálunk! – kiáltotta mindenki, és azzal felgyulladtak a fények. Valaki Szerpentint és konfettit lőtt fel.

Sato egy négy emeletes tortával rohanta le őket izgatottan.

– Vegyetek! – kiáltott.

– Túl nagy – rivallt rá Bakugo, aztán elvett egy nagy szeletet, és betömte.