Hősöm - My Hero Academia - Todoroki Shoto fanfiction - BNHA - MHA

21 - Egy doboz bonbon

Megkértem Shotot, hogy ne verje nagy dobra a dolgot, hogy ne is szóljon senkinek az engem ért támadásról, és a vele kapcsolatos esetről. Nem értett egyet, de tekintettel az ismeretségemre Himikoval, úgy döntött, hogy nem szól senkinek. Ezután felállt elköszönt, és visszament a barátaihoz. Egy közeli asztalnál néhány lány összesúgott, és én azt gondoltam, hogy egyenek kefét.

A január hátralevő része békében telt. Azon túl, hogy láttam a folyosón, nem találkoztam Shotoval. Végül üzeneteket sem írt, és nem tudtam, hogy azért nem ír-e mert azt hiszi, hogy zavar, vagy azért, mert csak szórakozott velem és a viselkedésemet egyértelmű elutasításnak vette. Időnként olyan dolgokért haragudtam meg rá, amiket csak én találtam ki, hiszen nem írt, és nem is beszéltünk. Semmit nem tett, amiért megharagudhattam volna, mégis minden nap ingerült lettem a gondolatára.

Lassan telt a február eleje. Az elmúlt hónapban megemeltem a heti négy kung-fu edzést heti hétre, és minden iskolán kívüli tevékenység helyett a képességem fejlesztésén dolgoztam, néha a tananyagot is elhanyagolva. Új technikákat fejlesztettem ki, és próbáltam valahogy összevonni a képességemet a harcművészetemmel.

Vészesen közeledett a Valentinnap, és A-chan be volt sózva. Mindenképpen csokoládé bonbonokat akart készíteni annak az ördögnek, én pedig egyáltalán nem akartam csokit adni senkinek sem. Senkinek!

– Értsd meg, hogy nem akarok – mondtam egyszer.

– Nem értem meg! Teljesen odáig vagy érte, és reggeltől estig azt várod, hogy írjon. Én sem írnék, ha azt gondolnám, hogy úgysem érdekellek – mondta durcásan.

– Miért gondolná azt? Nyilvánvalóan nincs így!

– Azért gondolná azt, mert csokit sem akarsz neki adni – bölcselkedett – Ha nem adsz neki csokit, az egyértelmű jelzés.

– Ez nem jelzés... én csak – adtam fel egy értelmes gondolat összekaparását. Nem akartam még elmondani, hogy mit tett, mert nem akartam, hogy rossz véleménye legyen róla – Jó. csinálok csokit – morogtam az orrom alatt. Rettegéstől remegő kezekkel alkottam meg minden szem bonbont, és közben keserűen arra gondoltam, hogy „a titkos hozzávaló a szeretet."

Akárhogy gondolkodtam, egy doboz édesség, mindenképpen lehetőséget ad egy beszélgetésre. Miután rászántam magam, hogy én is készítsek egy dobozzal, előre azon sopánkodtam magamban, hogy mennyire kellemetlen lesz, odaadni, és hogy hiábavaló fáradozás, mert biztosan csak szórakozott velem. Az megmagyarázná, hogy miért szívódik fel, miután ellenállásba ütközött, és nem ment minden terve simán.

¤

Február tizennegyedik napját írtuk.

A levegő csípős volt és fagyos, de én már kora reggel az erkélyem párkányán ültem egy nemlétező széken. Fegyelmezetten tartottam a testem, a kezemet kinyújtva magam előtt, és igyekeztem arra koncentrálni, amit csinálok. Próbáltam elképzelni, ahogy a zavart gondolatok elhagyják az elmém. A hajnali órák sötétje lassan oszladozott, ahogy a nap bágyadtan megkezdte műszakját az égen. A szemközti erdő fáinak minden egyes ágát vastag jégburkolat fedte.

Fel kellene adnom. Úgysem leszek képes összerendezni a gondolataimat, ameddig nem beszéltem vele – gondoltam, és leugrottam a párkányról vissza az erkélyre. Kimért mozdulatokkal besétáltam a szobába, a doboz bonbont a táskámba tettem, és azon tűnődtem, hogy melyik lenne a megfelelő alkalom arra, hogy odaadjam. Talán semelyik - gondoltam, és mégis az asztalon hagytam. Úgyis az iskola összes lánya neki akar majd csokit adni – gondoltam, és elhúztam a szám. Talán az lenne a legjobb, ha tanítás után keresném meg.

Nem jutott időm sokat agonizálni a csapdába esett érzelmeim felett, én ugyanis eddigre teljesen biztos voltam abban, hogy én mit érzek. Csak abban nem, hogy ő mit érez, és hogy ő mit miért tesz. Egy gyors ötletnél fogva eldöntöttem, hogy este meglátogatom, ahelyett, hogy én is bohócot csinálnék magamból mindenki előtt valahol az iskola folyosóján. Hiszen úgyis egész nap lányok fognak rá vadászni. Biztosan nem lesz két percünk kettesben.

Azzal a csokit magára hagytam az asztalon. Eljött az ideje a reggeli teának. Készítettem két bögrével, és elindultam A-chan szobája felé. Neki nagyobb szüksége lesz a bíztatásra.

¤

Habár a nappalok nagyon lassan, de biztosan hosszabbodtak, a nap korán alábukott a horizonton. Korábban sikerült Midoriyával találkoznom a folyosón és egy gyors és alig feltűnő köszönés mellett a kezébe nyomtam egy levelet, amelyben megkérdeztem, hogy hol találom Shoto szobáját. Gyorsan elsiettem a közeléből, amint a kezében volt a kis kockára hajtott papír, és távolabbról visszanéztem, hogy lássam a reakcióját. Megdöbbent. Tollat vett elő, és a falon megtámasztva a papírt, gyorsan körmölni kezdett egy rövid szöveget, majd visszahajtotta a papírt és rám nézett. Nem voltam benne biztos, hogy megértette-e, miért nem kérdezem meg tőle szóban a folyosón, ahol mindenki más is hallhatja, de úgy tűnt, hogy érti. Fogott egy füzetet, a levelet a borítólap alá helyezte, majd elindult felém, és átadta, mintha csak a házifeladatát kértem volna el. Megköszöntem, és meg sem néztem, ameddig vissza nem értem a szobámba.

Az órák után hétköznapi ruhát vettem fel, és megindultam az 1-A kollégiumi épülete felé. Nem a hidegtől reszkettem, hanem a kétségbeeséstől. Kiszámoltam, hogy melyik erkély tartozik a szobájához, és úgy döntöttem, hogy viszonzom a közeledését. Könnyed mozdulattal magasra ugrottam, és ügyetlen lángnyelvekkel rásegítettem, hogy magasabbra szálljak, majd egy tornádó rúgás mozdulatával fejeztem be, amit kissé elszámoltam és nekicsapódtam az ajtónak. Remek, legalább kopognom már nem kell – gondoltam a homlokomat dörzsölve.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte döbbenten, amikor kihúzta az ajtót, és megpillantott a földön ücsörögve. Felém nyújtotta a jobbját.

– Bánod? – kérdeztem grimaszolva korábbi kérdését ismételve, és elfogadtam a kezét. A bőre hűvös volt, az arca pedig meglepett. Talán felismerte saját magát a kérdésemben. Nem vártam válaszra – Hoztam neked valamit – mondtam, és kihalásztam a dobozt a táskámból – Valószínűleg már így is rengeteg csokid van, mégis... gondoltam – húztam el a mondat végét, és egészen kellemetlen helyzetbe hoztam magam. Nem tudtam helyesen befejezni a mondatot – Csak fogadd el, és kész – mondtam és a mellkasához nyomtam a dobozt – Illetve remélem, azért elfogadod – helyesbítettem.

– Köszönöm – mondta és megnézte a csokit.

– Én csináltam, úgyhogy lehet, hogy nem is olyan jó – magyaráztam zavartan.

– Pedig jónak néz ki – nézett fel az arcomra, és csak szelíden elmosolyodott.

– Gyere be, már reszketsz – mondta törődően, de valójában a reszketésemet egyáltalán nem a hideg okozta. Becsoszogtam, és leültem a kisasztalhoz.

– Remélem nem zavartalak meg – mondtam.

¤

Todoroki nem tudta, hogyan kellene viselkednie. Már egy hónap is eltelt, mióta a lány egyértelműen elutasította. Legyen újra barátságos? Vagy viselkedjen úgy, mintha az sosem történt volna meg? Kérdezze meg, hogyan érzi magát?

– Nem, dehogy – felelte – Innál valamit? – a lány mindig megkínálta, ellenkező esetben.

– Teát? – kérdezte a lány, és gondtalanul hátra csapta hosszú haját a válla felett. Todoroki elmosolyodott.

– Nagyon szereted a teát – állapította meg barátságosan. Misuzu bólintott. Még mindig nem tudta, hogyan viszonyuljon a lányhoz, de az nem tűnt zavartnak. Így csevegtek egy tea mellett, azután hajnalig. Misuzu azt is elmesélte, hogy a lángjaival segítette fel magát, és lelkesen köszönte a segítséget, amit a fiútól kapott. Nem tűnt úgy, mintha haragudna. Todoroki szóba akarta hozni, de nem találta a szavakat, és nem akarta többé Camie csajozós praktikáit alkalmazni.

Egyszerűen csak megkönnyebbült, amiért a lány mégis gondolt rá. Megkönnyebbült, mert újra itt ül mellette és nevet akkor is, amikor nem viccel.