Onyx - Marvel ff.

21. Fejezet

~-Sikerült Steve - súgom a fülébe, majd kiugrom a kezéből és a mellette álló Jamest is magamhoz szorítom - Sikerült James - súgom ugyan azt az ő fülébe is aztán tőle is eltolom magam - El sem hiszem, hogy sikerült - fogom a fejem csodálkozva és az előttem csoportosuló tizenegy férfire nézek
-Belle, ugye az megvan, hogy ez még csak az első üzem volt? - mutat maga mögé James és komoly hangon kérdezi, mintha hülye lennék
-Na nem mondod Barnes? - válaszolom szarkasztikusan, mire mindenki nevetni kezd, azonban ez a hangulat elhal, amikor mindenki meghall egy lövés hangot a hátam mögül, aminek a lövedéke azonnal el is talál az oldalamon. Azzal a lendülettel zuhanok a földre, csak annyira van erőm, hogy kézzel tompítsam az esést. Elfekszem a földön, ami felporzik a leérkezésem pillanatában. Odakapok a sebhez, ahol megérzem a meleg folyadékot ömleni az oldalamból, de a kezemmel szorítom a helyét. Megérzek egy kezet az oldalamnál, ami elveszi az én kezemet és oda teszi a sajátját majd erősebben szorítja a sebet, mint ahogy én tudnám. A fájdalom végig hasít az egész testemen, ami a sebből áramlik szét. Nincs fogalmam a körülöttem lévő dolgokról, de egy hangot meghallok, James hangját, amint azt üvölti a támadómnak, hogy "Ezt megkeserülöd" majd egy lövés és ennyi is volt. Kinyitom a szemem és Stevet látom meg legelőször, aztán Jamest és aztán a többi kilenc katonát. Itt nincs rádió se, se semmi más, így hát csak magunkra hagyatkozhatunk. James letép egy darabot a kabátja alatti pólójából, amivel Steve körbe köti a derekamat és erősen megcsomózza.~

Ezzel eltűnt a jelenet és a férfira nézek, aki lehajtott fejjel áll mellettem, de a keze még mindig a fejemen van. Valami baja van, valami megmagyarázhatatlan, soha nem éreztem ilyet, vagy várjunk csak...

~-Steve, James hol van? - nézek fel a férfire, már könnyes szemekkel - Steve kérlek válaszolj, hol van James? - kérdezek rá megint, de a férfi szótlan marad, nekem azonnal leesik az, amitől a legjobban féltem. Az apró könnyek a szemem sarkában elkezdenek lefolyni az arcomon. Már semmit nem látok a könnyektől. Az egész szememet ellepi a sós folyadék. Steve kérdezés nélkül magához von és olyan szorosan ölel, mintha félne, hogy én is itt hagyom, de közben mégis óvatos, nehogy összeroppantson. Ez persze eszembe se jutott volna soha, mivel pont most kell az, hogy itt legyünk egymásnak.

Hazudnék ha azt mondanám, hogy azonnal elváltunk egymástól, hisz majdhogynem öt percig egymás vállára borulva sírtunk. Viszont utána muszáj volt eltávolodnunk. Ránéztem a bátyámra, akinek az arca piros volt, de ő mégsem sírt annyira mint én. Én éreztem, hogy a szemeim is megdagadtak és tudtam, hogy az arcom is piros lett. Steve sajnálkozva néz bele a szemeimbe.~

Éreztem ilyet, ez az az érzés, amikor tudod hogy elveszted a szeretted és soha többé nem látod. A férfi ugyan ezt érezte az előző jelentben akkoriban. Újra éreztem azt a fájdalmat amit akkoriban, amikor a szőke hajú férfi bejelentette, hogy ő soha nem tér vissza. A szívem darabokra szakadt és fájt, szó szerint éreztem a fájdalmat. Tudtam hogy soha többé nem láthatom.

-Ezek voltunk mi Belle - szólalt meg a hosszan tartó néma csend után
-~El nem tudtam volna képzelni, hogy belőle lettem, egy hősből~ - nézek a női bábúra - ~Ez, egy szörnyeteg, aki csak ártani tud másoknak~ - utalok a mostani valómra
-~Nem vagy szörnyeteg Belle, te csak egy áldozat voltál, akit kedvükre használtak mások életének megkeserítésére, erről nem tehetsz~ - próbált nyugtatni, de legbelül éreztem, hogyha akartam volna akkor tudtam volna ellene tenni, de nem tettem - Gyere - szól kedvesen és utána iramodok fejemet lógatva. Kimentünk az épületből és elkezdtünk vissza fele sétálni. Már az út felénél tartottunk amikor hírtelen képek sokasága jelent meg előttem. Az eddig már megjelent képek is, de jöttek újak is melléjük. Sok emlék egymás után szinte összefolyva. Életem legelső percétől a mai napig emlékeztem mindenre. Az előttem sétáló férfi észre sem vette hogy megálltam, csak sétált tovább, azonban egyszer maga mellé nézett és amikor nem talált engem, hátra fordult és érdeklődve nézett. Nem akartam még elmondani, hogy emlékszem rá, majd ha visszaértünk a bázisra. Mellé sétáltam, de ugyan úgy nem mondtam semmit, ő se szólalt meg.