Onyx - Marvel ff.

9. Fejezet

James beért a folyosón és együtt tértünk vissza a csapathoz, köztük a bátyámhoz. Szerencsére már elmúlt a pír az arcomról, úgyhogy nem lesz nagyon feltűnő a távollétünk. James nem mondott semmit a folyosón, amíg vissza fele sétáltunk. Szépen csendben lépkedett a nyomomban. Steve csak ránk mosolygott amikor vissza értünk. Becsatlakoztunk a körbe amit kialakítottak és figyeltük őket. Nem sokkal később azonban Steve bejelentette, hogy indulniuk kell, ezért mindenki felkapta az éppen mellette heverő fegyverét és elindultak a gépek fele. Odáig még én is velük mentem. A csapat már felszállt a repülőre, amit az egyik emberem vezet. Steve és James még megállnak előttem és felém fordulnak.

-Hamarosan jövünk hugi - lép közelebb Steve és magához ölel - Addig ne csinálj olyat, amit nem kéne - tol el a vállaimnál fogva és mosolyogva belenéz a szemembe
-Megpróbálom - mosolyodok el én is - Légy óvatos Steve - az arcom elkomorodik és könyörgő szemekkel nézek rá az előttem tornyosuló bátyámra
-Igyekszem az lenni - válaszolja nyugodtan és a végére a homlokomhoz hajol majd egy puszit ad rá - Szia Ava - lép egyet hátrébb és elindul a repülő irányába aztán eltűnik a repülő rakterében. Steve tudja, hogy nem szeretem, ha integet, mert akkor azt jelezné vele, hogy lehet nem tér vissza. James ekkor megjelenik a szemem előtt és halvány mosoly jelenik meg az arcán, ami azonnal visszazökkent a valóságba.

-Belle figyelj - tűnik el azonnal a mosoly az arcáról és komollyá válik a tekintete - Had mondjam el, hogy... - akarná folytatni, de mint mindig most is megállítom
-Ha visszajöttél akkor megbeszéljük - az arcára csúsztatom a jobb kezemet
-Miért vagy ennyire biztos abban, hogy visszajövök? - kérdezi halkan
-Mert Klausbergből is visszajöttél, úgy hogy teljesen esélytelennek tűnt az egész - válaszolom én is halkan, de mégis magabiztosan, pedig nem voltam az, kicsit sem
-Ha Steve nem lett volna, akkor még mindig ott lennék - mondja kissé elkeseredetten és a szemét lesüti
-Akkor legyél boldog azért, mert sikerült kijutnod onnan és most légy te ott neki, mert szüksége lesz rád - a kezem még mindig az arcán pihen és látom, hogy nincs ellenére, sőt segít is neki - És gyere vissza - zártam le a mondandóm. Lassan közel hajoltam az arcához és óvatosan megcsókoltam, amit azonnal viszonzott, közben a jobb kezét a derekamra csúsztatta. Nem hosszú csókot akartam, csak hogy tudja, nincs veszve semmi. Elhúzódtam tőle és bele néztem igéző kék szemeibe - Csak gyertek vissza mindannyian - mondtam ki ismét és utoljára, James bólint majd ő is ad egy hosszas csókot a homlokomra, aztán hátat fordít nekem és elindul a gép felé, ő azonban megfordul a gép bejáratánál és int nekem. Nem akartam visszainteni neki, de megtettem, mert nem szerettem volna elszomorítani azzal, hogy nem köszönök vissza. Nagy mosollyal a száján fordul el és tűnik el a gépben, aminek az ajtaja azonnal becsukódik és percekkel később már a nyomát se lehet látni.

Miután a csapat elhagyta a bázist én még ott maradtam pár dolgot elintézni. Ezek közé az is beletartozik, hogy megkeresem Starkot új eredmények után kérdezősködni. Megindultam a laborja felé, de ha valaki új lenne itt még az is tudná, hogy merre van, mert már az épület másik végéből hallani lehetett, hogy valami nem úgy sikerült ahogy ő akarta volna. Megérkeztem a laborjához, ahol csak annyit lehetett látni, hogy a földön fekszik és a haja az égnek áll. Gyorsan oda siettem hozzá és leguggoltam mellé.

-Ne segítsek? - hajolok a feje felé mosolyogva, mire ő is elvigyorodik
-Rogers alezredes - mondja direkt így a nevem, mert tudja, hogy ezt utálom
-Hát jó, akkor nem segítek - egyenesedek fel és mikor lépnék hátra megszólal
-Jó, bocsánat - villantja elő az irtózatosan rossz boci szemeit
-Jaj, ezt inkább ne - hajolok le hozzá és a kezemet nyújtom neki - Gyere - mondom neki, majd megkapaszkodik a kezeimben én pedig azonnal felhúzom
-Köszönöm Ava - hálálkodik
-Nagyon szívesen - igazítom meg a ruhámat - De máskor tényleg itt foglak hagyni, ha így hívsz - mutogatok felé fenyegetően és látszik az arcán, hogy egy kicsit meglepődik
-Igenis - teszi a homlokához a kezét és vigyázzba áll
-Pihenj - nevetem el magam és erre ő is elneveti magát

Nem tudjuk abba hagyni a nevetést az egész szituáción. Stark egy nagyon jó pofa, egyben néha agyra menő férfi, de mindenek előtt egy udvarias és figyelmes személyiség. Amióta itt dolgozom jóban vagyok vele. Steve az elején nem kedvelte, de mostanra már ő is szívleli. Lassan csendesedik a nevetésünk és megnyugszunk.

-Azért jöttél amire gondolok? - fújja ki a levegőt
-Ahogy mondod - bólintok - Mire jutottál? - kíváncsiskodom mint egy kisgyerek
-Nem többre sajnos, mint a legutóbb - rázza a fejét - Ez még az én tudásomat is felül múlja, úgyhogy sajnos csak annyit tudunk, amit eddig - a szeme sajnálattól csillog
-Semmi baj, nem tehetsz róla - legyintek és kedvesen rámosolygok, ezzel jelzem neki, hogy valóban semmi gond ezzel. A férfi bólint és elmosolyodik
-És a sebeddel miújság? - mutat az oldalam felé
-Mintha meg se lőttek volna - vonom meg a vállam
-Szerinted mi céljuk volt ezzel? - teszi fel azt a kérdést, ami engem is nagyon foglalkoztat
-Fogalmam sincs - rázom hevesen a fejem - De biztos van tervük, ha ezt tették és én ki fogom deríteni, hogy miben mesterkednek - mondom határozottan és magabiztosan, hiszen tényleg ki kell deríteni, ha valamit forralnak, mert ha megteszik, annak nem lesz jó vége
-Ava inkább ne - vakarja meg a tarkóját és elhúzza a száját
-Mégis miért? - vonom össze a szemöldökeimet - Ha megvalósítják azt a tervet, amiről semmit sem tudunk akkor ki tudja mekkora baj lehet, valakinek meg kell állítania - kezdek el látványosan gesztikulálni és kicsit erőteljesebben beszélni
-Miért nem szólsz Stevenek, ő biztos ki tudná deríteni és véget is tudna vetni az egésznek - kérdezi kicsit félve a válaszomtól
-Nem mondhatom el neki, mert akkor azt is el kellene árulnom, hogy a seb miatt jöttem erre rá, mert hogy már nincs is az a seb, aminek kéne hogy legyen és akkor ideges lenne, hogy miért nem mondtam el előbb - sorolom fel az okokat, hogy miért nem szólhatok Stevenek az egészről - Úgyhogy megkérlek Stark, hogy te se mondj neki semmit, rendben? - teszem össze a kezeimet és most én villantom elő a boci szemeket
-Csak ezeket a szemeket ne, kérlek - takarja el a szemét a férfi, de én nem hagyom abba - Oké-oké, nem mondok semmit neki - emeli fel a kezeit a feje mellé megadóan
-Köszönöm - hírtelen felindulásból megölelem, majd azonnal el is távolodom tőle
-Megölsz ezekkel a szemekkel ugye tudod? - mutogat felváltva a két szememre
-Pontosan tudom - húzom sunyi mosolyra a számat - Viszont most mennem kell - nézek rá a karórámra - Jó volt látni, jövő héten jövök ismét - informálom a következő látogatásomról
-Rendben, én itt leszek - tárja szét a kezeit és körbeforog egyhelyben állva
-Megjegyeztem - mutatok a halántékomra, mire csak egy mosolyt kaptam válaszul - Szia Howard - intek neki, majd kilépek a labor ajtaján.

Még Stark laborja után az irodámba veszem az irányt, ahova leteszem a papírokat majd aztán indulok el haza felé. Ha Steve vagy James itt lett volna, akkor nem engedték volna, hogy egyedül menjek haza, de mivel nincsenek itt, ezért haza gyalogoltam. Körülbelül az út autóval negyed óra, szóval gyalog kétszer annyi, persze ha gyorsabban sétál az ember akkor kicsit kevesebb. Nos, mivel én alapból gyorsan tudok sétálni, így nekem húsz percembe került a haza jutás. Megtettem ugyan azt a folyamatom, mint mindig és beléptem a ajtón. A házba belépés mindig jó érzéssel tölt el, főleg hogy odakint már rettentően hideg van. Levettem magamról a jó meleg kabátomat, amely majdnem a bokámig leér, kiléptem a magas sarkúmból aztán mezítláb belépkedtem a nappaliba, ahol leültem a kanapéra és a kezembe vettem a könyvet, amit még a reggel készítettem ki magamnak, hogy majd olvasok belőle valamennyit.

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Sziasztok!
Sajnálom, hogy csúsztam egy napot a kövi fejezettel, a tegnapom kicsit hosszú volt, de itt van. Remélem tetszett!🥰
További szép napot nektek!😘