Happy end?

19. fejezet

Natalie Torres szemszöge:

Meghalt. Elvesztettem a szeretet kiskutyám. És aligha vettem észre, hogy nincs jól. Csak az utolsó pár napjában, mikor már nem lehetett megmenteni. Nem voltam vele a nehéz napokon. Miközben ő végig itt volt mellettem. Nem tudtam semmit kezdeni. Ha most nem lennék látássérült, lehet tudtam volna rajta segíteni. De nem, ez a hülye faszság! Miért? Istenem, miért kellett elvenned őt tőlem? Mivel érdemeltem én ezt ki? Eddig se voltam isten hívő, most se fogok. Nincs értelme, ha úgyis elveszi tőlem akit szeretek. És mondhatják nekem, hogy a fájdalom megerősíti. De senki és semmi nem tudja pótolni Mikhailt. Bármennyi kutyát is hoznak elém. Ha ő nincs, én se létezek. Mi mindig csak együtt voltunk jó duó. Egymás nélkül elvesztünk. Aki nagyon jól ismer az tudja, hogy ő volt a mindenem. És még Nicole se tudja pótolni, akármennyire is a legjobb barátnőm. Ezt ő jól tudja, és elfogadta. Tudta, hogy ő 12 éve van velem, és az elég sok idő, ahhoz, hogy csak ő létezzen számomra. Mindenki tudta rólam. Ez nyilvánvaló volt. Még egy vadidegen számára is.

Ő már nem lesz ott a születésnapomon. Végülis a többin ott volt. És ez a 17.-dik annyira nem fontos. Ugyan olyan átlagos, mint a többi. Semmivel se különbözik. Általában megeszünk anyum főztjét, tortázunk, és ennyi.
Nem kell ezen többet gondolkodni. Mikhail nélkül, nem lesz minden ugyan az, mint régen. Mostmár semmi se lesz ugyan olyan. Damiant is miattam vitték be, és még a kiskutyámat is elvették tőlem. Drága isten, miért? Mivel érdemeltem ki ezt az életet? Nem volt elég, hogy látássérült lettem, utána még Damiant is elveszed tőlem. És most meg Mikhailt. Eddig se nagyon jártam be templomba, most se fogok. Nincs értelme, ha folyton csak elvesz tőlem. Lehetne tőle kérdezni valamit, akkor megkérdezném, hogy mivel érdemeltem ki ezt az életet? Azért mert erősnek tartanak, holott nem vagyok az. Csak egyszerűen megtanultam látássérültként létezni ebben a generációban.

-Kis szívem, ne itt bent dekkolj már a sötét szobádban, értetted?-Olyan jó, hogy Nicole itt van. Nélküle biztosan nem bírnám ki.

-Jaj Nicole, még ha látni akarnám a szobámat, akkor se tudnám.-A humorérzékem mindig is fekete volt. Legalább ebben is apura hasonlítok.

-Haha, marha vicces vagy. Na de tényleg, ideje kimozdulni.-Morog. Szegényt fel idegesítettem, megint. Pedig Nissyt nehéz.-Amúgy meg, elfelejtettél nekem elmesélni valamit.-Mit?-Khm Damian Moreno?-Ja! Hogy ő rá gondolt!

-Hát tegnap voltam nála. De ne akadj ki! Csak beszélgettünk. És talán ma is megyek. Nem bánthat. Ott van Benjamin.

-Oh, Benjamin rendőr bácsi? Hm. Lehet megyek veled!-Nevet, és én is vele nevetek. Jó érzés újra nevetni.-Na ez az. Ez a Natalie kell nekem. Örülök, hogy én és Damian vissza tudunk hozni az élők közé.-Megérzem a kezét a hátamon, majd egy gyors mozdulattal magához húzz. Viszonzom a gesztusát. Hiányzott ez. Mint, ahogy minden más is.

-Jó érzés.-Motyogom.

-El is vártam, mert ha azt mondom, hogy nem. Megvertelek volna. Mikhail nem akarná, hogy boldogtalan legyél. Érted? Ha nem is miattam, és nem Damian miatt akarsz élni. Akkor ő miatta tedd meg.-Igaza van. Mint, ahogy mindig.-Na de. Irány Damian. Biztosan vár.

Már megint izgulok, pedig nincs miért. Vagyis de. Damian biztos azt hiszi, hogy a tegnap beszélgetésünk vége miatt, vége lenne a "kapcsolatunknak" vagy minek is nevezem. És én is ezt hittem. Viszont én megpróbálok érte küzdeni. Ahogyan ő is tette. De én elárultam. És most meg mindent megteszek, hogy megbocsásson.

-Nati be mehetsz, most kapsz 45 percet, hogy vele beszélgess! Használjátok ki!-Benjamin rendőr úr, most nincs valami jó kedvében. Csak tudjam mi miatt.

Pár perc múlva már bent ücsörgök. De nem sokáig, mivel hallom, hogy nyitódik az ajtó, aztán csukódik. Itt van.

-Natalie? Kisbalerinám, jól vagy? Miért vagy sápadt? Bántott valaki? Ha igen megölöm.-Teljesen közel érzem magamhoz Damiant. Mikor jött ide hozzám?

-J.. Jól vagyok, Damian. Nincs semmi bajom.-Hazugság. Miért hazudok? Hisz ő csak Damian.

-Most hazudsz? Miért, Natalie?-Érzem a hangjában, hogy ideges. Hoppá. Ma mindenki ilyen feszült?-Ki akarod húzni a gyufát nálam, kisbalerina? Hm?-Talán, igen. Talán, nem.-Mert elég közel állsz hozzá.-Hallom, hogy a fogas kerekei kattognak az agyában.-Van egy ötletem!

-És mi lenne az?-Kérdezem ártatlanul, mint aki mit sem sejt, hogy mit akar. Pedig érzem.

-Szeretnék valami újat kipróbálni, veled. Itt bent, szeretkezni.-Hogy tessék? Várj, akkor ő nem azt akarta,hogy feltűnés mentesen ki vigyem? Végülis ő, Damian Moreno.

-Mármint tényleg itt? A kihallgató teremben? És ha meg hallanak?

-Pont az a cél, hercegnő! Most pedig kelj fel! Hagyj szeretkezzek veled ezen az asztalon!-Amint ki mondja felállít, és felültet az asztalra. Szerencsére, szoknyában vagyok.-Hm szoknya! Bánnád ha leszaggatnám? Izgatna, ha letéphetném!

-Neked bármit!-Nem kell kétszer kérnem, mert màr hallom, hogy szakad szét a varrás. Szegény szoknya. Drága volt. De megérte megvenni.

-Harisnya is van rajtad? Hm, rossz kislány! Csak nem a 50-60 éves rendőr bácsiknak akartál tetszeni? Hm?-Nőiességemnél el tépi a harisnyát, hogy oda férjen a bugyimhoz. Azt félre húzza, és már megérzem az egyik ujját a nyilásomnál. Amint be csúztatja felsóhajtok. Nagyon régen éreztem, hogy ott bárki is hozzám ért volna. Nem mintha bárkinek is engedtem volna.-Volt valaki azóta, aki hozzád ért volna.-Több percet vár, de nem válaszolok. Direkt húzom az agyát.-Szólalj meg, vagy megbaszlak, úgy, hogy egy hét múlva is érezni fogod!

-Akkor bassz meg!-Mondom, és be harapom az ajkam. Itt valami elszakadt az agyában, mert hirtelen ki húzta az ujját, és pár másodperc múlva a farkát tolta belém. Lassan. Megvárta, míg megszokom teljesen. Hát mit ne mondjak. Nem kicsi az biztos. Lehet nem minden centije fér belém.

-Figyelj, bébi.-Zihál.-Sikíts, nyögj, hogy mindenki hallja!-Határozottan mondja, és már el is kezd gyors tempóban mozogni. Engedelmeskedek neki. Hangomat szinte mindenki hallja. Vagyis pár percen belül, elkezdenek az örök ordítozni. Nem találják a kulcsot. Bénák.