18. fejezet

1.2K 89 14
                                    


Natalie Torres szemszöge:

December

Január

Február

Majdnem 2 hónap. 7 hét és 55 nap telt el. Ez nem is hangzik olyan rosszul. Ha persze nem egész idő alatt a szobádban ülsz, vagy fekszel. Én pontosan ezt tettem. December 8. volt, akkor mikor elhagyott. De az én hibám volt. Vagyis néha így vélem. Néha meg undorodom magamtól, amiért hittem neki. Ma február elseje van, ami elég jó, mert egy hét és itt van a szülinapom. 17 éves leszek. Sokszor úgy gondoltam, hogy nem élem meg a 17.-et. Néha úgy éreztem, amióta látássérült vagyok, mintha nem is élnék. Nem mehetek egyedül sehova. Nincsenek barátaim, Nicoleon kívül. Bár amúgy őt is elhanyagoltam, miközben nem érdemelte meg. De mindenki át esik egy ilyen korszakon. Valaki többször is. De ez embertől függ.

Olyan érzésem van, mintha benne lennék egy alkonyat filmben. Ebben az 56 napban azt éreztem, hogy én lennék Bella. Annyi kivétellel, hogy nekem nem fájt semmi, azon kívül, hogy a lelkem meghalt. A szervezik működnek, a lelkem eltűnt, amint a rendőrautók elhajtottak. Senkit se engedtem be a szobámba, csak akkor ha hozták a kaját. Nem járok iskolába, még a balett órákat is ki hagytam, meg a Decemberi fellépést is. Annyira hülye vagyok, ha akkor tudom, hogy szeretem őt vagy legalább elmondom neki, hogy kedvelem akkor talán most nem ülne rács mögött. Talán még az is jó ötlet lett volna, ha apának hazudok. Vele már semmit se kommunikálok, csak anyuval. Anyu mondta, ha van kedvem látogassam meg. Én mennék, de attól félek, hogy ő nem akar engem látni. Anya meg persze mondta, legyek bevállalós, hisz csak egyszer élek. Mint ahogy mindenki. Kivéve a könyves férfiak. Ők örök életűek. Számomra Damian Moreno is az. Mintha én már egy jó ideje álmodnék, rólunk. És csak akkor fog vége lenni, ha mondjuk boldog befejezésünk lesz. De nekünk olyan nem jár. Vagy mégis? Néha olyanokat tudok kérdezni saját magamtól, hogy azta.

És tényleg megteszem. Meglátogatom. Else tudjátok képzelni, mennyire hevesen ver a szívem.

-Nyugi kicsim. Biztosan akar látni téged. És ha esetleg apád miatt aggódsz, akkor nem kell. Ő nem tudja, és nem is fogja. Beszéltem Benjaminnal, és megígérte, hogy nem fog szólni.

-Rendben anyu.-Hányingerem. Lehet azért mert izgulok, muszáj lesz megállnunk egy benzinkútnál.-Anya megtudunk állni egy benzinkútnál?-Kérdezem.

-Persze édesem, pont itt van.-Pár perc múlva megállunk, és amilyen gyorsan csak tudok -anyu segítségével-, megkeressük a mosdót.

Újra úton vagyunk hozzá. Még mindig nem múlt el a szorongásom. Mostmár csak pár km-re van az úticél. A szívem is olyan hevesen ver, mint még soha.

-Szia Benjamin!-köszönt anyum a rendőrnek. Benjamin az én keresztapám. Apuval 18 éve, barátok. Benjamin talán 20 éve, hogy itt dolgozik. De 2 évig ellenségek voltak. És nem tudom miért, de szerintem már ők se tudják.

-Sziasztok! Nati, 10 perced van vele beszélned. Ha esetleg valamit tenne ott bent veled, akkor csak nyomd meg a gombot ami a te oldalodon balra van. És akkor valamelyik őr ott lesz. Oké?-Bólogatok, mint aki betartaná. Nagy valószínűséggel nem tenne velem semmit. Hisz bilincs lesz rajta. Mint, ahogyan a filmekben is szokott lenni, nem?-Szólj ha készen állsz és akkor be viszlek.-Bólogatok. Huh. Mostmár nincs vissza út. Látni fogom őt. Vagyis nem. Inkább csak hallani. A hangja nagyon mély, mint egy fekete gepárd. Gyorsaságban leverhetetlen. Akár, mint egy szellem.

-Oké, készen állok.-Mondom, majd sóhajtok. Benjamin be vezet és le ültet. Hallom, hogy még valaki, vagy valakik be jönnek.

-Minek vagyok itt, Ha?-Ordítozik. Ő az. Lehet neki nem szóltak? Oh jaj.-Natalie?-A hangja nyugodt, gyors váltás. Mondanék valamit, de Benjamin megelőz.

-10 percetek van, ha hozzá érsz vagy bármi, halálodig itt bent fogsz rohadni.

-Nagy cucc, haver. De még gyakorolnod kell az ijesztgetést, meg a fenyegetést. Segítek majd benne, viszont nem leszek olcsó.-És itt van, az én Damianem. Tényleg az enyém?

Talán egy perc telt el, mióta a rendőrök ki mentek. És azóta is néma csendben ülünk. De most végül Damian megtöri a csendet.

-Olyan gyönyörű vagy kisbalerinám!-Itt is van az én kedvenc becenevem. Imádom. Nem valami kreatív, de örökké az én szívemben lesz.-Azt viszont észre vettem, hogy kicsit sápadt vagy. Miért?-Elmondjam neki, hogy 55 napja, csak otthon fekszek, ülök és azon kívül mást nem nagyon csináltam?-Natalie? Mi történt?-Hangjában aggódás vélek felfedezni. Megesik rajta a szívem, amiért miattam került ide be. Istenem, mit tettem.

-Tudod...-Halkulok el, valamiért félek elmondani neki. Félek, hogy majd ítélkezni fog. Vagy ki nevet.-Majdnem 2 hónap telt el. 7 hét és 55 nap. Azóta csak otthon ültem és feküdtem.-Suttogom.

-Natalie. Miért? Azt hittem neked jobb úgy, ha én nem vagyok ott. Hisz azért adtál fel apádnak nem?

-Én nem tudom, oké? Annyira új nekem ez. Ami köztünk volt. Hogy össze zavarodtam. Néha utáltak néha pedig kedveltelek.

-Kedveltél?

-Igen.

-Szóval minden a múlt. Emlékszel arra, hogy mit mondtam akkor?

-Sajnálom, de nem. Elmondanád mégegyszer?

-Natalie én...-Akkor jöhet az a mondat, amin már nagyon rég óta vívódok.

-2 szó, 5 betű. Mond ki és a tiéd vagyok, örökre.-Nem tudom, ki ismerni a gossip girlt. De nekem a kedvenc sorozatom. Tudom Blair és Chuck kapcsolata, toxikus volt. De a végén még is boldog befejezés lett. Kicsit olyan, mint a mi kapcsolatunk Damiannal.

-Mi? Éppen most akarsz játszani?-Hallom az ajtó nyitódást. Benjamin kezét megérzem a vállamnál, majd segít felkelni.-Natalie! Mond el!-Még mond valamit, viszont azt már nem értem. Itt a vége. Elvesztjük egymást, talán örökre.

Happy end?Where stories live. Discover now