Az álmok hajója - Küzdj értünk! /BEFEJEZETT!/

Nyolcadik fejezet - Mi értelme?

Onnantól, hogy Chris kilehelte az utolsó levegőt is a tüdejéből, nekem minden jelentéktelennek tűnt. Az a fájdalom, amit akkor éreztem, egyszerűen leírhatatlan. Akkor este elveszítettem azt az egy embert, aki képes volt megérteni... aki önmagamért szeretett... akit soha nem felejtek el... és akit soha sem kaphatok már vissza... aki Christopher Brown volt.

Hosszasan néztem a sok könnyes búcsúzkodást, az embereket, akik sietve szálltak be egy-egy mentőcsónakba, az embereket, akik be akartak szállni egy csónakba, de már nem tudtak és az olyan embereket, akik csónakba sem akartak szállni, hanem inkább a haldokló Titanicon siratták frissen elhunyt szeretteiket és várták a saját halálukat. Én mindegyikőjükkel tudtam azonosulni, de valahogy mintha Chris és Tommy halála után immunissá váltam volna mindenre.

- James! - hallottam meg a távolból Jack hangját. Chris teste felett álltam és már minden elveszítette az értelmét. - James... istenem! - látta meg Jack a két halottat. Szorosan megölelt, de azt se nagyon érzékeltem. Sírni se tudtam. - Gyere, James, mennünk kell! - ragadt karon és futni kezdtünk.

- Ne... Chris... - motyogtam, de tudtam, hogy senki nem hallotta. Valamit felfogtam abból, hogy lerohantunk az ebédlőkhöz, Jack és Rose megölelték egymást és újra hallottam. Pisztoly. A hang ezúttal a Hockley kezében lévő fegyverből származott.

- Fussatok! - kiáltott Jack és meg is indult. Ahogy Rose is. Én nem. Mégis hova menjek? Mi értelme élnem Chris nélkül? Mi értelme van bárminek?

Láttam, ahogy Hockley közelít felém, a fegyverrel a kezében. Lendítette és erősen fejbe vágott vele. Erős fájdalom és minden elsötétül.