Az álmok hajója - Küzdj értünk! /BEFEJEZETT!/

Hetedik fejezet - Végzetes lövések

A csendőrök rövidesen távoztak és otthagytak Hockley pszichopata testőrével kettesben. Úgy éreztem, már órák óta senyvedek ott, ezért kinéztem az ablakon, hogy világos van-e már. Viszont arra, amit láttam, minden levegő kiszorult a tüdőmből. Víz alatt voltunk. Valószínűleg az egész szint.

- Süllyed a hajó! - néztem páni félelemmel az inasra. Kinézett az ablakon, majd rám mosolygott.

- Igaz. Talán menni kéne...

- Engedjen el, maga...! - Mielőtt befejezhettem volna a mondatot egy nem túl illedelmes szóval, nyílt az ajtó és Hockley lépett be.

- Idióta! - ragadta meg idegesen Lovejoy grabancát. - A másik zsebébe kellett volna tenni!

- Azt mondta, Dawson zsebébe - szabadkozott.

- A MÁSIKNAK! - üvöltött. Rólam tudomást sem vett. Mintha fel se tűnt volna neki, hogy minden szavát hallom. - Nem baj. Rose továbbra is az én menyasszonyom. Hozzám fog jönni, nincs semmi baj.

- Úgy látom, a fejében van - morogtam. Gyilkos tekintettel meredt rám. Lassan és fenyegetően odasétált hozzám.

- Azt hiszed, a szemtelenségeddel leplezheted, milyen szánalmas vagy! PEDIG NEM! SEMMIVEL NEM VAGY JOBB A TESTVÉREDNÉL, TE KIS FÉREG! - Azzal a lendülettel teljes erőből pofán vágott. Így nekicsapódott a fejem a vas rúdhoz. A fülem zúgott, a látásom pedig elhomályosult. Mintha leszakítottak volna a halántékomból egy részt.

- Mennünk kell, uram - mondta Lovejoy, de még mindig alig hallottam. - Süllyed a hajó. - Elmentek. A kulccsal együtt. Ottmaradtam egyedül. Szinte biztos voltam benne, hogy Jacket is lebilincselték, és ez nem igazán nyugtatott meg. Egy-két perc után meghallottam valamit. Csobogás. Másodperceken belül meg is láttam a hang forrását. A víz akadályt nem ismerve folyt be az ajtó alatt. A tüdőmet egyre jobban szorította a pánik. Az adrenalin szintem az egekben volt és úgy éreztem, el tudnám tépni a bilincset. Percekig rángattam, a víz pedig egyre csak folyt. Eredménytelenül kiabáltam, válasz nem érkezett. Azt hittem, már mindennek vége, amikor beszédet hallottam meg. Emberek. Méghozzá ismerős hangok. Az egyiket fel is ismertem azonnal.

- CHRIS! - kiabáltam torkom szakadtából. - ITT VAGYOK! - Hirtelen nyílt az ajtó és három ismerős alak lépett be. Jack, Chris és Rose.

- James! - szaladt - inkább úszott - oda hozzám Chris. Nyomott egy csókot a számra és szorosan megölelt. Annyira megkönnyebbültem, hogy az elmondhatatlan. Amikor elengedt, két döbbent arccal találtam szemben magam.

- Erről majd később, most szabadítsatok ki! - szóltam rájuk.

- Hogy nézett ki a kulcs? - eszmélt fel Jack.

- Kis, bronz. A-Azt hiszem...

- James, nyugodj meg! - lépett hozzám. - Ne pánikolj!

- Nem pánikolok - ellenkeztem.

- Akkor ez maradjon is így - biccentett, odalépett a pótkulcsokhoz és kutatni kezdett. - Segítsetek! - intett a másik kettőnek. Jack előbbi szavai ellenére egyértelmű pánikkal kutatta a kulcsot. Ahogy Chris és Rose is.

- Nincs sehol - tárta szét a kezét Rose. Nem tudom, hogy a hideg víztől, vagy a félelemtől remegett a hangja.

- Itt kell lennie valahol! - húzott ki egy asztali fiókot Chris.

- Segítséget kell hoznunk! - jelentette ki Jack. - Chris, te maradj itt! Sietünk! - fogta meg Rose kezét és kimentek.

- N-Nem lesz semmi baj - ölelt át Chris. Hálás voltam neki, amiért próbált nyugodt maradni. De nem nagyon ment neki. Próbáltam közelebb menni hozzá, de a bilincs továbbra sem engedett. Látta a próbálkozásom, így ő jött közelebb és szorosan megölelt. Így egy kicsit könnyebb volt, de mindketten gyorsan kapkodtuk a levegőt, miközben egymás kedvéért próbáltunk higgadtak maradni. Egy szót sem szóltunk egészen addig, amíg Jack és Rose vissza nem tértek egy fejszével.