Álom a halálom

Én a pszichopata

Sóvárgó lelkem elhagyni kél porhüvelyét.
Megszikkadt a napon, árván mosolyog a nyirkos, párás fűágyon. Dohánylevelek illata fahéjjal keveredve, füst alkotva száll a levegőben, s közben éjbarna szemeimmel fürkészem az eget. Zöldülnek a fák, büszkén hajladozva elringatják a madarak szunnyadó könnyű testét. Fiókáik sikító hangon jelzik, hogy lárvákra vágynak. Tenyerem redői akárcsak a fa kérge, érdesen hevernek ujjaim alatt. Egyre jobban úgy érzem, hogy eggyé válok a sárral, ami ránt magával mélyébe. A föld alól karok nyúlnak értem, amik karmukat eresztve odamarnak a pokolnak. A föld alatt csontvázak vesznek körül, hideggé változik a levegő, s csak az én testem gőzölög a forróságtól.

A poklok poklában éppen azon elmélkedtem, hogy mikor apám meglopta anyámat nem kis összegű pénzzel, s hazament szülőhazájába hetekre, mégis miért jött vissza hozzánk? Mennyi mindent megúszhattam volna. Amikor anyám diliházba került, én simán intézetbe mehettem volna, ahol lehet, hogy nem jártam volna jobban; De ha sikerült volna új nevelőszülőkhöz kerülnöm, most teljesen máshogy alakult volna minden.
Néha elképzeltem, ahogyan anyámat kinyírják az intézetben, apámat meg agyonverik atom részegen. Máskor meg azt, hogy anyámat én magam lököm le az emeletről, apámat meg szétkaszabolom egy konyhakéssel. Persze ezek sosem történtek meg, csak a fantáziámban. Fokozatosan elmélyültek ezek a képzelgések, pedig nemrég még egy mesevilágban élő megnem mentett hercegnőnek képzeltem magam. Nem értettem mi okozza bennem ezt a változást, így kutatgatni kezdtem, majd arra a következtetésre jutottam, hogy az agresszív képzelgések okozója nem más lehetett, mint a tinédzserkori lázadó korszak. Persze egy nem egészséges elmeállapotú, illetve traumatizált kislánynál a "nagylánnyá" érés teljesen más, mint egy egészségesé.  Egyre jobban fekete ruhákba jártam, illetve érdeklődést mutattam a metál zenei műfaj iránt. Úgy éreztem minden dühömet, illetve szenvedélyemet kiengedhetem benne, és olyannyira átéreztem egy-egy erőteljesebb dalt, hogy azt fantáziáltam én engedem ki orkánerejű hangom. Persze kívülről ugyan az a visszahúzódó "néma lány" maradtam, akit másoknak mutattam. Bámultam az embereket, és akik valaha megsértettek, vagy piszkáltak, fejben eltemettem őket egy különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság után. Filmeket néztem, amik a főgonosz kiteljesedéséről szólnak, s úgy éreztem egyszer én is robbanok; S senki nem állhat utamba, eljön az idő amikor végre engem is tisztelni fognak. Eme gondolatokat egyébként mindig elvetettem, de éreztem, hogy a magja ott leledzik sötét kis lelkem mivoltjában. Legalábbis így hittem, egészen addig, amíg rá nem jöttem; Annyira rohadtul szerencsétlen vagyok, hogy nem tudok rossz lenni. Később átváltottam a manipulációra, notorikus hazudozó lettem. Olyanokat meséltem az embereknek amik meghökkentők, vagy csodállatra méltóak. Persze semmi sem volt igaz, de azt szerettem volna ha figyelnek rám. Lázadtam, nem akartam elfogadni nyomorúságos sorom. Bebeszéltem magamnak, hogy irányítani fogom az embereket kedvem szerint, és végre én leszek a bábjátékos, és nem pedig a madzagon lógó élettelen rongybaba, akit más mozgathat. Elterveztem, hogy megbosszulom az ellenem elkövetett sérelmeket, és minden egyes személyt megsemmisítek aki az utamba áll. Váltig állítottam, hogy én értékes vagyok, kivételes, okos, egyedi személyiség akivel megéri jóban lenni. Aztán jött a szomorú valóság, hogy nem vagyok egyéb, mint egy szürke egér aki feltűnés mentesen fut a mezőn, egészen addig, amíg egy sas le nem csap rá. Végülis az egér szerepéből kinőttem, de a szürkeség megmaradt. Mindig is érdekelt a vérengzés, a horrorfilmek, a pszichopaták. Vajon legbelül én is az lennék, vagy csak szeretnék? Hm... Talán majd ez is kiderülhet még.