Álom a halálom

Séta a szanatóriumban

Az ominózus eset után anyámat elszállították egy 'elmegyógyba, ahol súlyosabb, illetve lábadólozó betegeket láttak el. A szó szoros értelmében az intézet inkább egy szanatórium volt, abban a városban ahol éltünk.
Kezdvező éghajlatok, szép kilátással karöltve pihent egy dombosabb, fákkal telepített helyen. Két osztály volt található benne, a súlyosabb betegségséggel szenvedőknek az emeleten volt megtalálható szobájuk, ahol megvoltak az adott eszközök, amikkel megakadályozhatták az esetleges dührohamokat, vagy szökési kísérleteket.
A lenti rész volt a lábadozó, illetve hosszabb, de enyhébb kezelésben részesített betegek osztálya.
Ide helyezték anyámat is. Ami elég felelőtlen volt, tekintve, hogy amint felébredt az altatók hatása alól, rögvest kisétált onnan, felszállt az első buszra, majd Budapestre szökött el, majd hozzánk haza.
A szanatórium egyébként egy tipikusan filmekből elképzelt elmegyógyintézetre hasonlított, amire nem sok pénzt szántak államilag. Ütött-kopott falak, amiket még az alapulásakor festhettek fehérre, majd a festék fokozatosan letöredezett róla, majd a fehérből sárgás szín borította be a környezetet. A járólap színére már nem emlékszem tűpontosan, de azt tudom, hogy kövezett minta nézett róla vissza rám. Volt pár kép a falon, ami kisgyerekként olyan hatást keltett bennem, mintha lidérceket ábrázolna. Egy két tájkép, természeti fotók is sorakoztak egymás mellett.

Amikor látogatóba mentünk anyámhoz, egy portás kísért minket az osztály kapujához, ami egy félig vas, félig üvegfalként állt ott, s mellette volt egy szintén fehérre festett vasajtó. Ezeket valószínű sosem zártak, csak estetájt. Ahogy beléptünk immáron már csak apámmal, a portás kísérete nélkül, nagy nyüzsgésben talàltuk magunkat. Az emberek, ápolók, orvosok fel alá mászkáltak, mindenki kereste a saját maga dolgát. A betegek hol célirányosan járkáltak, hol volt, akin látszott a zavarodottság, és hogy az útja kiszámíthatatlan, talán még ő sem tudja, hogy mit kezdjen magával. Csak pszichotikusan körbe-körbe megy, míg el nem fárad; Vagy amíg be nem gyógyszerezik.

Volt egy nagyon sovány, kopaszodó, kigülledt szemű férfi, aki végigkísért minket a recepcióig, végig cigarettát kéregetve tőlünk. Apám hiába közölte vele, hogy nem dohányzunk, úgy tűnt fel sem fogja. Csak hajtotta a magáét;

"Legyen szíves uram! Legyen szíves uram! Legyen szíves egy szál cigit adni!"

Kissé félelmetesnek tűnt zaklatása, így sietősebben kezdtünk el menni. Elérkeztünk a recepcióhoz, közben egy ápoló elkísérte a cigarettás beteget, hogy ne zavarja a látogatókat. (Később amúgy megtudtam, hogy az intézetben megvan adva mikor dohányozhatnak, illetve mennyit lehet egy nap cigarettázni.)

Érdeklődni kezdtünk anyámról, majd elkísértek a mégtávolabbi kórtermébe. A folyosón egyre ijesztőbb betegek bámultak egyenesen rám, volt mikor láttam a szemükben a tébolyultságot, de volt olyan is, hogy inkább a padlót bámultam. A félelmi izgatottságom viszont hamar erősebb lett, így fel-fel néztem rájuk. Volt egy őszhajú nagyon idős bácsi, akinek folyt a szájából a nyál, és éppen csurgott le valami a köntöse alól a lábszárán. A minket kísérő orvos ápolókat kért hozzá, majd fénysebességgel rengeteg fehér köpenyes ott termedt, felkapták, majd elvitték. A bácsi keservesen sírni kezdett, s közben ordítozott;

" NE! NEM TEHETIK EZT VELEM, NE VIGYENEK EL, CSAK NÉZTEM A KISLÁNYT, NE VIGYENEK EL!"

Ekkor már remegett bennem a szar is, nagyon féltem. Ezt követően hamar elérkeztünk anyám szobájába, ahol akkor még egyedül feküdt. Köszöntünk neki. Ő csak meredten nézte az ágya mellett álló ablakot, s folyt a könnye. Nem reagált semmire. Apám faggatni kezdte az orvost, hogy mivan vele, miért nem reagál semmire? Mire azt a választ kaptuk, hogy;

- Ne aggódjanak! Évának nincs baja, csak éppen hatni kezd a kedélyjavító, illetve nyugtató.
Apám következő kérdése szünet nélkül landolt az orvosnál;
- Mikor gyógyul meg? Mikor jöhet haza?
Az orvos meglepő higgadtsággal, s egy fél mosollyal az arcán biccentett fejével, majd reagált is;
- Ha minden jól megy hamarosan hazamehet. Egy két héten belül.

Őszinte leszek ezen válasza egy kissé csalódást okozott, ugyanis éppen még mindig a rémülettől, illetve a félelemtől dideregtem. A hátam közepére sem kívántam, hogy anyám ismételten hamarosan késsel fenyegessen minket otthon. Már akkor tudtam, hogy nem veszik komolyan a gyógyítását, és azt is, hogy terápia nélkül, gyógyszerekkel kitömve anyám gyomrát, semmiféle változás nem fog történni, sőt; Mégrosszabb állapotba kerül majd, mint mint előtte. Apám feltett még pár további kérdést;

- És mi a betegségének a neve?
- Valószínűleg csak egyszerű idegkimerültségről van szó, semmi drasztikusabb.

Ezen majdnem elmosolyodtam, mert sejtettem, hogy anyám kórlapját vagy egyáltalán nem, vagy nem jól tanulmányozhatták. Megvoltam győződve róla, hogy az idegkimerültség nem jár hallucinációval, de valahogy mégis meggyőztem magamat arról, hogy talán mégis jó kezekben lehet. De erősen bennem volt a gyanú.
Mikor kifáradtunk a szobából, egyenesen a recepció felé, az orvos megkérte apámat, hogy töltsön ki pár papírt anyám adatairól. A recepciós pulttal szemben volt pár sorszék, amire leültetett. Újra elkezdtem kissé félni, főleg mikor végignéztem a folyosón, és láttam, hogy még mindig tele van betegekkel.

Egy kislánynak borzasztó félelmetes látvány volt, hamár utólag nem is az, mert több mindent felfog. Többek közt azt is, hogy nem is annyira veszélyesek ezek a betegek, mint amikor kislányként azt vélte, hanem ugyanolyan emberek, mint mi. Na meg az sem mindegy, hogy mitől félelmetesek!? A betegségüktől, vagy attól az élő zombi állapottól amit a "gyógyszer" vált ki belőlük?
Amint ott ültem mellém ült pár furcsa ember. Féltem, hogy bántani fognak. Meglepő módon nem tettek semmit, csak néztek. Volt egy harminc év körüli férfi, aki nagyon közelről, egy széknyire tette azt. Mindent bátorságomat összeszedve ránéztem, majd megkérdeztem;
- Szia! Miért nézel ennyire engem?
Mire nyugodt hangnemmel meg is adta válaszát;
- Nagyon hasonlítasz a hugomra.
Felkeltette érdeklődésem, így sorra jöttek kíváncsi kérdéseim;
- Igen? Hogy hívják a hugod?
- Melissza.
- Megszokott látogatni?
- Nem, meghalt.
Itt nagyon elszomorodtam, mégis pofátlanul rákérdeztem;
- Nagyon sajnálom. Miben vesztetted el?
- Lakástűzben. Apám felgyújtotta a házunkat, és csak én éltem túl.
Ekkor hirtelen megszakították társalgásunkat, jött egy ápoló, aki arra tessékelte Őt, hogy menjen bevenni a gyógyszerét. Sietve elköszönt, majd tovasuhantak. Soha többé nem láttam őt. Abban a pillanatban könny szökött a szemembe, de nem akartam, hogy azt lássák könnyen elgyengülök, így visszafogtam. Apám végzett a papírokkal, majd hazamentünk.
Rájöttem, hogy teljesen feleslegesen féltem, hisz nem volt mitől tartanom. Csak sajnálatot éreztem a betegekkel szemben, s mély együttérzést. Kíváncsi lettem a történetükre, akárcsak a fiúéra aki leült mellém. Egy dolgot viszont mindegyiken megfigyeltem; A körülményeiken kívül is érezni lehetett rajtuk, hogy boldogtalanok. - Mintha nem megfelelő bánásmódban lenne részük. Előtte még egy elmegyógyintézetes horrorfilmet sem láttam, így nem puszta feltételezésként ugrottak ezek a gondolatok az elmémbe, hanem puszta megérzésként véltem, ami már akkor is nagyon ritkán tévedett. Sőt, àltalában nagyon is tudtam, hogy mikor mi fog következni.
Leszámítva anyu nagyon elkeserítő látványától, nem voltam annyira szomorú. Örültem, hogyha még negatív dolgokról beszélgetve is, de valaki szóba állt velem. Ráadásul egy beteg, aki nem is olyan félelmetes, rideg; Mint ahogyan azt elképzeltem.

Még napokig gondolataimban volt, nameg a tragikus története. Mikor újra mentünk látogatóba anyuhoz, màr nem láttam őt. Abban reménykedtem, hogy hazaengedték; És valahogy megpróbál új életet kezdeni, nem feledve szeretteit. Ez a néhány mondat, ami zajlött köztünk, megtanított pár dologra. Ha az életünk nagyrésze rossz dolgokból is áll, meg kell tanulnunk azt a kevéske szeretetet is, illetve törődést kétszeresen értékelni, mert sosem tudhatjuk mikor veszítjük el azt!