Álom a halálom

Hazatérés

"Mit szokott főzni anyukàd?"

Mikor anyu ismételten visszakerült a szanatóriumba, nehéz volt újra megtalálnom az akkori életem célját.
Sokáig nehezemre esett, hogy koncentrálni tudjak az iskolai tananyagra, a jegyeim romlani kezdtek. Nem is volt már motivációm, hogy azzal foglalkozzak mi is szeretnék lenni az életben. Nem volt jövőképem, s remény is elveszett ami még elszórtan fellelhető volt szemeim ragyogásában. Megrázó volt, hogy senkire nem számíthattam. Volt egy két osztálytársam, akikről azt hittem barátként tekintenek rám, de hamar rájöttem, hogy nem veszik komolyan azt, amit bizalmasan megosztottam velük.

Kiparodizálták, elviccelték a történéseket. Vagy nemes egyszerűséggel gyermeteg fejjel nem fogták fel az események súlyát, hisz szerencsére nekik nem kellett ilyesmiket átélni. Volt olyan gyermek, akinek válásban voltak a szülei, és már ez teljesen melankóliába sodorta őt, aminek hatására nagy nehézséget okozott a szociális kapcsolat.

Őszintén, nekem is az nehezemre esett, hogy egyáltalán ne tűnjek fura kislánynak.
Vagy olyannak, aki nem a korabeli dolgokkal foglalkozik. A lányoknak bejött a képbe a pasizás, a fiúknak meg a csajozás. Ez engem akkor még teljesen hidegen hagyott, inkább arra vágytam, hogy legyen egy őszinte barátom.

Nagyon idegen volt, hogy ha egyik barátnőmhöz átmentem, ott volt az anyukája, vagy apukája. Mikor meghívtak ebédelni, és társalogni kellett az asztalnál, sokszor egyszerű hozzám intézett kérdésektől hatalmába kerített egy megmagyarázhatatlan zavar. Remegő hanggal válaszoltam, úgy tűnhettem, mint aki halálosan retteg tőlük. Egy néhány felnőtt ezt észre is vette, és faggatni kezdtek anyámról. Ekkor igyekesztem elfogadható választ adni, ami megfelel a fejemben létező "jó anya" fogalmának.

Eztán hamar abbahagyták a kíváncsiskodást, így megspóroltam magamnak néhány kellemetlen helyzetet. Belül valószínűleg attól féltem, hogyha megtudják, hogy "problémás" családból származom, utána nem barátkozhatok majd a lányukkal iskolán kívül.

Nem nagyon volt választási lehetőségem, hogy milyen barátok vesznek körül, örültem ha valaki egyaltalán foglalkozik velem. Sok olyan helyzet volt, ahol ők is piszkáltak a külsőmmel, és nem vagyok egy nagyon "csajos" kislány.

Az iskolában megszámlálhatatlanszor volt olyan helyzet, hogy vagy a bőrszínem, vagy a félénkségem, vagy a naturalista kisugárzásom miatt voltam célpont. De ezt már megszoktam az évek alatt. Igazából a középiskolában sem volt váratlan, mikor valamiért kikezdtek.

Volt olyan, aki roma mulatós zenét kezdett el játszani, azt gondolván majd biztos nagy csettingetésekkel, vagy táncra perdüléssel reagálom le a helyzetet, mintha ez csak úgy bele lenne "kódolva" a roma nemzetiségűeknek.
Mikor felfedezték, hogy sokkal inkább a könnyű rock foglalkoztat zenei téren, és jobb szeretek sötét, vagy teljesen fekete ruhákat hordani, persze az sem volt kielégítő azoknak a személyeknek, akik feltűnési viszketettségben szenvedtek.

Már akkor is sejtettem, hogy az ilyen gyerekeknél szintén nincs valami rendben otthon. Valahogy sosem foglalkoztatott az, hogy rossz családi körülményeim miatt rossz társaságba keveredjek. Nem érdekelt sem az italozás, sem a dohányzás, a drog meg végképp nem. Igen, sajnos már nagyon fiatalon elérhetők voltak ezek a pusztító dolgok, akár az iskolában beszerezhető volt.

A tanárok még a dohányzást is hagyták az iskola hátsó részén, ahol eltudtak bújni a bagós társaság. Annyi volt a lényeg, hogy az órára mindenki időben beérjen, persze erre sem figyeltek oda sokan.
Volt egy-két ember, lány, akinek szimpatikus voltam "különcségemmel" - Általában ugyan olyan hangtalan megfigyelőknek, mint én.

Volt pár olyan ember az életemben, akikkel hamar megtaláltam a hangot, de ahogy az évek teljek, úgy peregtek le az ismerettségi körömből. Mindenkinek dolga lett, néhányuknak már nagyon fiatalon családos lett, vagy éppen máshol folytatták a tanulmányaikat.

Nem nagyon marad meg senki.

Hazatérés

  Amikor anyu végérvényesen hazatért hozzánk, már egyre kevesebbszer volt tévképzete. (Legalábbis is jól tudta leplezni, ha volt is) - Az is olyankor, mikor nem vette be időben az orvosok àltal felírt "gyógyszert"

Mert hogy gyógyszernek nem volt mondható, az fix. Általános nyugtató, illetve altatót kapott.

Amikor látogatni mentünk az intézetbe, mindig egy "élő zombi" volt előttünk.
Olyan volt, mint mikor egy elefántott nyugtató lövedékkel leszedálnak. Lassan mozgott, érthetetlenül beszélt, nyál folyt a száján. (Tehát szintén nem egy gyereknek való látvány)

Anyunak volt egy szobatársa, aki valószínűleg hasonló betegséggel küzdhetett mint Ő. Tiszta pillanataikban írtak egy levelet, miszerint kérvényezik a kormánytól, hogy anyu kaphasson eltávot, hiszen Ő egy "kiválasztott" - Aki nélkül világvége tör majd ki, illetve háborúba torkollik majd a létezés a társadalomban.
Tehát Ő egy olyan fontos emberré változott az akkori gondolataik szerint, aki alapjaiban tartja biztonságban a világot.

Mikor ezt felolvasta nekünk anyu, titokban felvettem diktafonra, amit készültem megmutatni főorvosának.
Persze az orvost nem érdekelte, mert szerinte az rendben volt, hogy terápia nélkül, erős drogokkal bombázzák anyámat, mondván; "A gyógyszerektől majd MAGÁTÓL meggyógyul!" - Persze apám nem rendelkezett kellő intelligenciágal, hogy leszűrje; Ez minden csak nem orvoslás.