Álom a halálom

Szerelmek 4. ~ Farkas 2.

Farkas kiváló példája volt azoknak a pszichopata nárcisztikusoknak, akiknek legfőbb tulajdonságaik közé tartozott a másik véleményének a magasról való leszarása. A hárítás mesterei, illetve jól tükröződik rajtuk hogy a nők túlnyomó része megalkuvó, traumakötésben szenvedő. Nem hibáztatom őket, hisz a manipulás mesterei is egyben ezek a férfinak nem nevezett személytelen, jellemtelen lények.

Élvezik azt, hogy kiszolgáltatott a nő, és bármikor elnyomhatják. Nagy örömükre szolgál a földön fekvő áldozataikba való rúgás, illetve azon való élvezkedés, hogy szerintük mindent megtehetnek. Hogy a másik mindig adott lesz az életükben, és Ő arra született, hogy neki engedelmeskedjen. Szolgamódon tekintenek a női nemre. Ha nincs meg az az alap ami számukra elvárt, dühkitörésekkel reagálnak. Szerintük a nő hibás mindenben, és ha valami szóvá van téve nekik, addig ostorozzák a másikat míg él és mozog. Ha már eltiporták és megalázták, elégedettség érzéséssel, bűntudat nélkül térnek nyugovóra, a megbánás legkisebb jelét sem mutatva.
Ha másnap mégis sajnálatot színlelnek, az azért van, mert továbbra is elvárják az engedelmességet.

A fizikai bántalmazás gyakorta jelen van, ez már a legsúlyosabb kimenetel. A nárcisztikus valójában nagyon is aprócska önbizalommal rendelkezik, s mikor ezt a másik felfedni véli hosszas együttélés után, éles tagadásba kezd. Ha a gyengeségeiről van szó, védelmi mechanizmusnak használja féktelen agresszióját. Neki nem lehet semmi rosszat mondani magáról, különben tükröt tart elénk, és elhiteti velünk - Hogy bizony velünk vannak súlyos problémák, mert amiket ő tesz, az mind nagyszerű és a tökéletességgel egyenlő. Vannak azok a fizikai bántalmazók, akiknek a tettlegesség szexuálisan imponál, tehát begerjed bántalmazásai során - És vannak azok, akik pusztán azért bántalmaznak, mert így vezetik le a stresszt. Ők nem tudnak normális emberként funkcionálni, nekik ez a természetes, hogy ők dominálhatnak egy kapcsolatban. Sokszor nem egészséges módon, személyiségtorzulàst eredményezve. A nőknek teljesen eltűnik az önbizalma, és azt ültetik bele a tudatalattiba; Hogy ez jár nekik. Azt gondolják szándékosan nem jut nekik jobb, és mindez állapot csak "átmeneti." - Hogy majd a rosszfiúból - Herceggé változik a fejben elképzelt szerelmük. (Aki valójában nem herceg, de még csak nem is embernek számító szörny.) Hogyha mindent jól csinálnak majd; Behódolnak, karikacsapásra megváltozik minden. A mesékben élnek, várják a soha megnem érkező csodát. Ami persze sosem jön el. Sőt, szarabb lesz mint valaha. Úgy dobják ki őket mint egy százszor használat ürülékes alsógatyát, melyet megrongyozott az élet. "

Az első kiskutyám; Happy

Happy egy valószínűleg németjuhász-tacsó keverék volt, fekete cserszínű rövid szőrzettel. Igazán különleges küllemű kiskutya volt, aki bociszemekkel lett megáldva. Szószerinti megtestesült tökéletesség volt a szememben. Hatalmas pocakja jól gömbölyödött kiskutya testén, melyet tömzsi, középhosszú lábai cipeltek. Farka mintha csóválásra lett volna kitalálva, minden találkozásunkor örömtáncba kezdett. Jobbra, majd balra. Hosszú rózsaszín nyelve kilógott szájából, mellyel nem spórolt a kutyapuszikkal. Kajla füle bohókásan állt örökké vidám arca mellett. Olyan volt, mint egy állattestbe született védtelen, boldog baba. Mikor elsőnek felvettem - Úgy éreztem, mintha azon nyomban egymásba szerelmesedtünk volna. Már akkor éreztem, hogy olyféle kapocs keletkezik köztünk - Melyet senki sem szakíthat szét. Legalábbis akkor ezt gondoltam.

Nagyon szeretem az állatokat, a gyermekeimen kívül még őket tartom igazán önzetlennek, s olyannak aki nem azt nézi mim van, milyen rossz tulajdonságaim vannak vagy hibáim - Mit tettem a múltban, hanem azt, hogy mennyi önzetlenséget adhatnak. Örülnek minden egyes szeretetmorzsának, amit akkora örömmel adnak àt, mintha nem létezne holnap. Nekik a ma létezik, és Te.  Azért teremtették őket, hogy boldoggà tegyenek, s mi is ezt tehessük velük! Az egyetlen hű társként áll oldalunkon, - Velünk vannak örömünkben - Bánatunkban egyaránt. Ha sírunk vígasztalnak - Ha ugrálunk boldogságunkban, a lehető legnagyobb motiválással velünk pattannak a magasba. Ha egyedül vagyunk, velük nem leszünk azok. Ha egyedül szeretnénk lenni, ketten egyedül lehetünk.

A cicám és a kutyám is egyaránt nagy hatással voltak mindennapjaimra. Nélkülük elképzelhetetlenné vált a ma, és a holnap. Úgy éreztem ez állandó, és nem kell azon aggódnom, hogy idő előtt elveszthetem őket. Ahogy cseperedett Happy (Vagyis Boldog) - Úgy vált biztossá, hogy Farkas egyáltalán de nem azt érzi iránta, mint én. Többször kinyílvánította felé nem tetszését, és egyre szadistább módon próbálta "megnevelni." - Valami azt súgta már a legelején, hogy nekem kell annak lennem, aki megmutatja a kiskutyának - Mi az amit szabad, és mi az amit nem. A kutyus egyre okosabb lett, sok játékon és szeretettel való tanuláson voltunk túl. Farkasnak úgy tűnt ezek fel sem tűnnek, mert mindig az erőszakos utat választotta. Egyre súlyosabb módszerekkel próbálta elnyerni a kutya figyelmét, persze ezekkel csak azt érte el, hogy rettegni kezdett tőle. Utána már az idegesítette, hogy a kutya nem megy oda hozzá, semmiben nem hallgat rá. Így kezdődtek a sorozatos küzdelmek, sírások, amiket nekem meg a kiskutyának kellett elszenvednünk. Az egész házban azt hallgattam ahogyan sír és vonyít az állat, s mikor rászóltam Farkasra, hogy túlzásba esett, válaszul azt kaptam, hogy "csak jàtszik" vele. Ami természetesen nem volt igaz. Érezni lehetett a szikrázó levegőt, mely pár perc után lángokban tört ki. Olyan volt, mintha minden egyes alkalommal egyre jobban törne elő belőle egy olyasféle agresszió, amit mindeddig leplezett, elnyomott magában.

Egy idő után észrevettem, hogy a kutyának kráteres a nyelve, folyamatosan elharapta valaminek okán. Később figyelni kezdtem, hogy mit csinál vele Farkas. Befogta szorosan a száját, aminek hatására Happy sokszor elharapta a nyelvét, s apró sebek, hegek keletkeztek rajta. Később a kutya fejét lenyomta a sárba, köves földre, amin végigtolta. Ennek következtében a feje tetején kikopott a szőr, s egy kopaszodó folt tátongott rajta. Horrorisztikus látvány volt, ahogyan maradandóbb sérülésekkel teli a kutyus. Ekkor már nálam is elszakadt a cérna, sokszor kiabálva, számonkérően szaladtam ki a házból, amire persze csak annyi választ kaptam; "Ne kiabálj, mert ettől még idegesebb leszek!" - Már ekkor féltem tőle, mert sejtettem, hogyha ilyen állapotában próbálom leráncigálni az állatról, lehet, hogy én is kapok egy pofont. Következő alkalommal azt tettem amit előzetesen kért, nyugodt hangnemben szóltam rá. Mennyit ért? Mint egy lepkefing. Lófaszt sem. Ugyanúgy folytatta bántalmazást, ügyet sem vetve arra, hogy sírva fakadok a látványtól. Ràngatta a fejét jobbra-balra, majd lenyomta a földbe, mintha csak azt üzenné ezzel az állatnak, hogy ő a főnök. A kutya egy idő után nem küzdött tovább, szó nélkül tűrte a fájdalmat. Az elején még harcolt vele, próbàlt elmenekülni, illetve néhányszor oda is kapott Farkasnak figyelmeztetésül, amire persze mégjobban bedühödött. Ekkor már ököllel ütlegelte. Ilyenkor már nem érdekelt a testi éppségem, próbáltam letépni róla. Aminek persze megvolt a hatása, mégpedig az, hogy felnyomott a közeli falra, összefogta az arcomat, és ehhez hasonlót mondott;
- Te leszel a következő! Miattad vagyok ilyen!
Mikor elengedett már nem láttam könnyeimtől, sírva borultam térdre, s nem akartam elhinni, hogy mindez a rémálom a valóság. Ahogy a napok teltek, minden reggelem, továbbá estém azzal telt, hogy remegni kezdtem mikor hazaért a munkából. Tudtam, hogy minden újra kezdődik, és attól féltem, hogy egyszer tragikus vég következik be. Eljutott addig a szintig, hogy mikor azt gondolta nem látom mit csinál a kutyával (Ablakból néztem, s bizonyítékként felvettem videóra amiket vele tesz) - Elkezdte lábbal taposni védtelen testét. Ismételten kirohantam, kezembe fogtam egy vasrúdat, majd elterveztem, hogy ráütök vele a lábára, hátha abbahagyja a szörnyűségeket. Viszont a kezemet valami megállította, mintha a levegőben egy láthatatlan kéz fogta volna meg suhanó karomat, így képtelen voltam megütni. Csak sírtam, és sírtam.

Elkezdtem új helyet keresni Happy-nek, amit hülye módon közöltem Farkassal. Rosszul tettem, hisz világosan elmondta; Hogya elkerül innen, engem fog megölni. Nem tettem feljelentést, mert a kislánnyal akkor még nem volt hová mennünk, semmi anyagi biztonságom nem volt, amit egymagam megtudtam volna teremteni. Hittem abban, hogy békés megoldásra lelek, s nem túl későn. Elkezdtem Farkasnak kedveskedni, lesni minden vágyát, szembeköpve saját magam. Nem hatott rá semmi, a végén olyan erőkkel szorította a bàntalmazások alatt a kutyát, hogy az összeszarta, összehugyozta magát. Folyt a vér a szájából, én meg a folyamatos pánikrohamaimmal estem össze. Még Karácsony napján is bántotta, amivel teljesen megölt bennem minden empatikus érzést. Semmilyen ünnepi hangulatom nem volt, pedig ott volt a pici lányunk, akinek meg kellett volna teremteni az első karácsonyi hangulatot. A szégyen, és a félelem kerített hatalmába, na meg az önhibàztatás. Bűntársnak tartottam magam, nem tehettem semmit. Ha mégis, akkor testem bánta. Bár melyik az erősebb? A testi, vagy a lelki erőszak? ..... Tudom a választ, de nem szeretnék felelni.