Álom a halálom

Végre kiemelnek!?

Volt egy tanárom, aki jelezhette a gyámügy felé az ügyem. Az iskolában egyre többször voltam figyelmetlen, romlottak a jegyeim. Elaludtam órákon, és egyre kevésbé kötötte le bármi is a figyelmem.

Miután anyámat hazaengedték a szanatóriumból, nem sokra rá kérvényt kaptunk, melyben azt kérik, hogy vigyenek el pszichiháteri beszélgetésre, mondván vizsgálatokra van szükség.

Apám vitt el, persze már a délelőtti órákban is illuminált állapotban. Noha még a társalgás ment neki, meglehetősen nehezen értette meg a Doktornő kérdéseit. Mikor aztán én lettem kikérdezve, hogy hogyan hatott ki rám anyu betegsége, letaglózóan őszintén, és nyíltan tudtam felelni. A doktornőnek úgy tűnt rendkívüli mód szimpatikus lettem, s úgy vélte, hogy kiemelkedő EQ-val rendelkezem. Számomra is szimpatikus hölgy volt, s titkon abban reménykedtem, hogy rendszeresen járhatok majd hozzá beszélgetni. Sajnos újra csalódnom kellett, mert az egyszeri találkozón kívül nem javasolta a több beszélgetést. Pedig szemmel láthatóan kellett volna. Hisz bizonyosan tapasztalhatta, hogy apám nem túl megfelelő a gyermeknevelésre, s anyám sem beszámítható pszichésen. De úgy tűnik a hivatalos szerveket ez akkoriban abszolút nem zavarta, nem keltettem fel különösebb figyelmüket.

Utólag már bánom, hogy apámmal való szexuális kapcsolatomról nem számoltam be, melyek akaratom ellenére történtek. Talán akkor kiemeltek volna onnan, és a további gyermekkorom menthető lett volna. Esély a boldogságra - Na meg a menekülésre. Viszont akkori fejemmel azt gondoltam az is elég lesz, ha elmondom mennyire megviselt anyu bealtatózott, téveszméktől túltengő jelenléte. Szomorúan nyugtáztam magamban, hogy nem számíthatok senkire, s mindaz az szakemberektől kapott empátia, figyelem csak azért ölel pár percre karjaiba, mert színjáték az egész. Mert az van kiadva nekik, hogy feltétlen biztonságot, s védelmet mutassanak, közben meg érdektelenek azokkal az emberekkel - Akiknek szükségük lenne a támogatásra, és a megmentésre.

Nem láttam többé kiútat szarral megkent életemben, így sorozatos öngyilkossági kísérletekbe sodródtam. Szerencsére sikertelenek voltak, így letettem róluk. Egyre jobban nem volt mit enni, rohamosan ismételten fogyni kezdtem. Mindenki csak egy törékeny, depressziós lánykának látott, akiről azt gondolták; Majd formálja az élet - "helyrejön!"
Nem így lett.

Keresnem kellett valami kapaszkodót az életemben, amire kapaszkodhatok, aminek az értelmét láthatom. Számtalan dolog érdekelt, köztük a fotózás, a tánc, az éneklés, az írás. De ezek közül csak az írás maradt fennt. Írtam ha boldog voltam, vagy ha szomorú. Írtam meséket, leveleket, egyszemélyes drámákat - Majd végül elkezdtem írni anyám történetét.
Mikor az akkori barátnőim megtalálták nálam, mikor átjöttek látogatóba; Nagy ledöbbenéssel álltak a történések előtt. Titkon azt vártam, hogy megöleljenek legalább, vagy elfogadásra. Nem ezt kaptam. Helyette megaláztak, kinevettek, azt gondolták csak "túl nagy a fantáziám"
Hamar ignoráltam őket, persze ők ezt nem fogták fel, hogy miért. Mégis hogyan lehetne tizenévesen felfogni mindezeket? Utólag nem haragszom már rájuk, de nem is érdeklődöm felőlük. Néha elkap a bűntudat, de rájövök; Nincs szükségem rájuk. A jó emlékeket elraktározom, a rosszakat kitörlöm. De nincs energiám ahhoz, hogy ennyi év távlatában mindenre magyarázatot adjak, s csak arról beszéljek - Mennyire rossz volt nekem. Mennyire hiányzott a szeretet, s az, hogy tudjam vannak igaz, s őszinte barátaim.

Később az első párom jelentett mindent. Ő volt a legjobb barátom, a társam, a reményem, a múzsám. De mint az lenni szokott; Egy hánytatott sorsú embernek nehéz lesz továbblépni a kínzó, fojtogató múlton. Az embereket sorra veszítettem el, hol az én hibám miatt, hol azért, mert a másik nem értette szavam. Nem értették, hogy mit jelent nekem az, ha nem hallgatnak meg, s mennyire tud fájni; Hogy hiába adom nekik szívem kulcsát, nem szeretem ha mélyen zsebreteszik azt, majd elfeletkeznek szívem kinyitásáról. Annyi mindent mondtam már el, mit tervezek, mit jövőnek látok, mire jó érzéssel gondolok; Azt mondták naív vagyok, és mindaz mit elgondolok megvalósíthatatlan.

Annyiszor taposták el álmaim, ahányszor anyám rúgott belém a földön, mikor nem ízlett az étel. Annyiszor kellett megtapasztalnom a társas magányt, ahányszor apám erőszakoskodott velem.
Annyi szeretetet löktek el, mint a kiskoromban mindenki aki a környezetemben volt. Rájöttem az emberek gonoszak, és többet ártanak nekem, mint szeretnek. Rájöttem a világ önző, kilátástalan, és a saját mocskába fog belepusztulni. Egyre negatívabban láttam mindent, egyre jobban azt gondoltam; Az életem nem több mint szenvedés.

Később mikor felnőtté váltam, rájöttem, hogy nem másért kell éljek, nem másnak kell megfeleljek, hanem csakis önmagamnak. Ha szeretnék valamit az életben - Azért küzdeni kell, s ha elérem azt; Büszkének kell lennem. Élvezni minden egyes zamatát annak az almának, melyet én szakasztottam a saját magam ültette fáról. Ha teremteni tudok, akkor éltetni is. Ha éltetni tudok a saját életem árán is, akkor életem nincs hiába. Ha élni tudok, akkor mindent tudok. Könnyű depressziósnak lenni - De élni nem az!

Ha anyám is megértette volna, hogy attól nem lesz boldog ha önző, és szívvel élt volna, talán most olyan kapcsolatunk lenne amire minden anya és lánya vágyik.