Egy régi barát (Kuroo x OC ff.)

13.

/Kuroo Tetsuro/

Egy ugyan olyan iskolai nap, mint a többi...
Eddig vártam az elsőévet itt a Nekomába, de így, hogy benne vagyok arra kellett rájönnöm, hogy nem is akkora buli, mint amilyennek tűnt.
Nyilván nem szórakozásból iratkoztam be felső-középbe, de azért a fő ok, ami miatt a Nekomát választottam, az Setsuko volt, na meg természetesen a röpi.
Most viszont ő nincs sehol.
Pont az a személy,  aki a legfontosabb egész életemben, akinek megígértem, hogy mindig ott leszek mellette. Egy hatalmas hazug vagyok, nem?
Csak várom, hátha kapok róla valami kis hírt és reménykedek, hogy jól van.

Szokásosan bámulok ki az ablakon, a tanárra már meg sem próbálok figyelni. Angolul próbálja tanítani az osztályt, de még saját maga sem tud rendesen angolul, nemhogy még diákokat tanítson. Fél év múlva úgy is itt fogja hagyni remélhetőleg az iskolát és keres majd valami más munkát. Az ilyenekkel általában ez lesz.
Alsó-középben is volt egy ilyen béna tanárunk, ő szerencsére rájött, hogy alacsony a színvonala az iskolához, így még fél hónapig se bírta tartani a lépést, ezért elment egy gyengébb iskolába, ahol megy is valamire.
Bár tény, hogy az a tanár egész vicces volt. Jó volt néha szivatni.
De a legviccesebb akkor is az volt, amikor Setsu először felvágott a tudásával.
A tanárunk utána megszólalni sem bírt, csak megkérdezte, hogy félvér-e vagy élt-e külföldön, mire ő azt válaszolta egy elég kurta mondatban, hogy tudtával minden felmenője e szigetről származó feltehetőleg japán ember, mire mindenki nevetett a tanár ezt követő reakcióján.

Utána természetesen illedelmesen bocsánatot kért a tanártól, aki erre inkább lezárta az órát és kiment.

Ha belegondolok azt hiszem akkor láttam először és talán utoljára egy akkora közösségben, mint egy osztály ennyire felszabadultnak és boldognak.

-Kuroo-san! -szakítottak ki a világomból.
-Hai? -néztem körül kérdőn, hogy vajon ki szólhatott.
-Végre hajlandó idefigyelni. Kérem olvassa fel a tankönyvben az olvasmányt.
-Igenis. -néztem a tanárra.

Bármennyire is próbáltam a rettenetesen könnyű szövegre figyelni, egyszerűen az agyam nem tudott kikapcsolni. Mindent elvonatkoztatott a rendes jelentésétől és mindenről a lány jutott eszembe.

Az órát végül korábban fejezte be, majd engem félrehívott azzal az okkal, hogy szeretne velem beszélni pár szót, mire én engedelmesen utánamentem.

-Nos, szerintem tudod miről szeretnék beszélni veled.
-Nem igazán. -néztem kérdőn rám.
-Nos, nem igazán tudom mitől van, de nem igazán figyel mostanság az óráimon, ami nekem, mint tanárja kissé zavaró. Bár be kell valljam az eredményei még így is kifogásolhatatlanak.
-Értem.
-Figyeljen, ha úgy érzi valami bántja, vagy szeretne valamit elmondani, esetleg kérdezni bármiről is kérem tegye meg. Nem jó egy diákomat se így látni.
-Úgy se értené. És most ha megbocsájt. -hajoltam meg előtte, majd megvártam, amíg elenged és elindultam vissza a termünk fele.
Már csak az kéne, hogy itt elkezdje pátyolgatni a lelkemet vagy mitbánom én mit akart ebből kihozni. Úgyse tudna segíteni, hacsak nem rendelkezik varázserővel, hogy ideteremtse nekem az egyetlen dolgot, ami rettentően hiányzik az életemből: a legjobb barátomat, Setsut.

Az óráim végeztével a klubbhelyiségbe vettem az irányt, ugyanis órák után szinte azonnal kezdődött a délutáni edzésünk a röpi csapattal.
Sosem voltam külösebben jóban egy felsőbb évesemmel sem, de most kifejezetten nem szimpatizáltam velük. Az alsőbbéveseket lenézték és kiharcolták maguknak állandóan a reflektorfényt. Hiába tudták milyen képességeink vannak, de alig hagytak érvényesülni minket. Ha nem lettek volna ott az edzőink már rég egy kész diktatúrává vált volna a klubb. Bár az igazat megvallva mikor nem volt jelen valamelyik edzőnk vagy egy tanár, akkor tényleg nagyon durvák tudnak lenni.
Ha nem szeretném ennyire a röplabdát már azon gondolkoznék, hogy kilépek. Noha nem mondom, hogy nem futott már végig ez a gondolat az agyamon senpaiaim miatt, de nem adom meg nekik ezt az örömöt. Tudom, hogy csak azok a tipikus panelban élő elkényeztetett menőfiúk, akik mindenkire irigyek valami miatt, holott mindenük megvan, csak túl könnyen az ölükbe hullik minden, ezért nem képesek arra, hogy az apróbb dolgokat értékeljék.

Meg kell mondani nem röpiznek rosszul, de nem lehetne őket erősnek mondani, ők viszont mégis elhiszik magukról, hogy ők a legjobbak. Viszont az iskolánk rangsorolása eléggé kimutatja, hogy ez mennyire nincs így, ez az, ami miatt rám különösen élezik a fogukat, mert tisztában vagyok mind a saját, és mind csapatom besorolásával és értékrendjével és mert tudom, hogy valójában irigyek rám amiatt, hogy elsőévesként egyeseknél annyival erősebb játékos vagyok, amivé ők még kétszer annyi idő alatt se tudtak válni.
De hát hogyan is lennének képesek rá? Azok, akik nem tudják, hogy milyen az, mikor komoly erőfeszítések árán kűzdesz azért, hogy jobb legyél.

A felsőbb évesekkel kapcsolatban már az edző is beszélt velem. Akárhányszor visszaemlékezek rá, mindig eszembe jut, hogy miért is választottam végül ezt az iskolát, és hogy mennyire tisztelem az edzőt.

...

Az egész még év elején történt...

Edzőmeccset játszottunk a csapattal a felsőbbévesek kérésére. Szokásosan hencegni akartak, mintha ők ténylegesen valakik lennének egy rakás öntelt felső-középiskolás diákként.

Engem szokásosan nem választottak be egyik csapatba sem, így hát maradt számomra a pontok állítása. Az első szintfelmérő edzésünk óta nem szívesen választottak be csapatba, ugyanis a kapitány szintén középső védő poszton játszott, viszont nem volt túl erős benne. Azóta, hogy játszani látott a posztján nem volt túl kedves velem és mégjobban lenéztek.

Azon az edzésen Nekoma-sensei először nem igazán értettem miért, de ő is odaült az állvány mellé, amiken a pontszámokat állítottuk.

-Tudod Kuroo, te egy igazán tehetséges és erős játékosa vagy a csapatnak, ezt te is tudod, igaz? -kérdezte nemsokkal a játék kezdete után.
-Hai. -mondtam halkan, miközben kérdő pillantásokat küldtem felé.
-Bizonyára azzal is tisztában vagy mennyi gyengeségük és hibájuk van ezeknek a srácoknak, akik állandóan erre a helyre szaműznek...
Nem mondom, hogy ne hibáztasd vagy esetleg utáld őket, de arra megkérlek, hogy ne nagyon húzz ujjat velük. Nem lenne jó, ha az lenne a vége, hogy egy ilyen jatékosunk, mint te kilépjen.
-Hai.
-Okos fiú vagy, biztosan rájöttél már arra, hogy miért teszik ezt veled, igaz? Főleg a kapitány.
-Hai.
-Tudod, sokan örülnének ha legalább fele annyira erősek lehetnének, mint te. Kivételes a hozáállásod a munkához és ahhoz, hogy elérd, amit szeretnél.
Ezt a tulajdonságodat tartsd meg a későbbiekben is.
-Hai.
-Az első meccsen azonnal felfedezhette mindenki a specialitásodat középső védőként. A kapitány ezért...
-Ezért bánik úgy velem, ahogy.
-Igen.
Nos, bizonyára nem bírja elfogadni, hogy egy nála alsóbbéves tehetségesebb legyen a saját posztján. Emiatt valószínű féltékeny is rád, nem is kicsit. De ha ez valamilyen szinten megnyugtat az őszi selejtezők idején már biztosan itt fogják hagyni a klubbot.
Akkor sokkal jobban tudsz majd érvényesülni a csapatban. Addig viszont csak annyit tehetek, mint edződ, hogy figyelek rád, és természetesen a többi elsőévesre és mecseken megpróbállak beszervezni a kezdő csapatba, mert sokkal jobban oda való vagy, mintsem egyesek, akik kiharcolják maguknak.
Továbbá megígérhetem neked, hogy még a mostaninál is jobb játékost és harmadéves korodra egy biztos és jó kapitányt faragok belőled.
-Belőlem?
-Már most is meglennének hozzá a képességeid, de év közben meglehetősen bonyolult kapitányt váltani, na meg lesheted, hogy főként a harmadévesek közül ki menne bele a váltásba.
Ami azt illeti már az téli bajnokság selejtezői idejére is beajánlanálak, de ott se nagyon garantálhatom a sikert.
-Hogyan érdemeltem ki ezt a sokmindent, sensei?
-Nem dolgozunk sok ideje együtt, de mint mondtam megvannak ahoz a képességeid, hogy össze tudj tartani és motiválni tudj egy csapatot. És egyébként is alsó-középiskolában is volt egy jó csapatod.
-Köszönöm. -montam kissé önkívületi állapotban.

Egy darabig néztük, ahogy a maguk állítólag komoly módján játszottak, közben a megfelelő időben pedig folyamatosan állítottam a pontokat.

-Egyébként mi van azzal a két barátjával, akikkel volt, mikor először találkoztunk? Tudja azzal az alacsony fiúval és azzal a magas lánnyal.
-Miért szeretné tudni?
-Kitudja, talán igaz a mondás, miszerint egy bizonyos kor után az ember egyre kíváncsibb lesz.
-Hát Kenma egy évvel alattunk jár, ő most fogja befejezni az alsó-közepet, de elvileg ide szeretne jönni folytatni a középiskolát.
Setsu meg...
Vele nem igazán tudom mi van... Körülbelül négy hónappal az alsó-közép vége előtt elköltözött és azóta nem igazán tartom vele a kapcsolatot. Úgy tudtam, hogy ide szeretne jönni, de ezek szerint valahol a Miyagi prefektúrában tanul tovább.
-Értem. Biztos nem lehet egyszerű. Főleg nem a te korodban, mikor annyi változáson megy keresztül az ember.
-Őt ha egyszer valaki megismeri nem lehet elfelejteni. -helyeseltem.