Egy régi barát (Kuroo x OC ff.)

1.

A nyári szünet gyorsan eltelt. Mire észbe kaptunk már egy hónappal hagytuk el a szeptember elsejét.
Még mindig nem csatlakoztam egy klubbhoz sem, bár nem is igazán terveztem. A napjaim ugyan azzal a nyugalommal telnek, egyedül, és ezen nem is akarok változtatni.
Jó nekem egyedül a kis burkomban, amit egy komplett erőd formájában építettem magam köré. Senki nem akar zavarni, vagy ha igen elég hamar visszavonulót fújnak és jól is van ez így.
Nem akarok magam mellé senkit, csak újra fájdalmat okoznék neki is a végén, mint mindenki másnak. Akkor én már tényleg a padlón végezném egy egész életre. Így is egymagam próbálkozok ez ellen tenni valamit, mert még a pszichológus sem tudott mivel segíteni.
Csak tudnám hogy akkor minek vannak. Tájékoztatott az alapvető mentális állapotomról és bajaimról, amit nem mellesleg nagyon nehéz volt megállapítani, úgy hogy ugyan azokat sorolta el nekem, amiket az elején mi is. Elmondott róla kb. annyi infót, amennyit mi is tudtunk róla, aztán már a következő időponttal baszogatott minket.
Ennyi erőből bárki lehetne pszichológus, még én is.

-Vajon mi lehet velük? Hiányzok nekik? -cikázott át a két kérdés a fejemben, majd elkapott egy ismerős, nem túl jót jelentő érzés. Már reflexből kaptam fel a kezemet, majd az osztályfőnök szinte azonnal ki is engedett. Ahogy kiértem a teremből egyből futni kezdtem a mosdó fele, mert az első könnycseppek már végigfolytak az arcomom, amiket újabb és újabb követett. A negatív gondolatok megállás nélkül romboltak szét bellül mindent.
Odarohantam a legutolsó csaphoz, majd megnyitottam a hideg vizet.
A mellkasom őrült tempóban emelkedett fel és le több oxigén szerzése reményében, azonban ez nem igazán tudott összejönni. Eltűrtem a frufrumat a szememből, majd a víz alá nyúltam és megmostam az arcomat.
-Már ez sem segít. -pánikoltam egyre jobban. A könnyeim egyre jobban folytak, a lábam úgy remegett, mintha bármelyik pillanatban képes lenne feladni a szolgálatot.
Azt mondták a múltban élek, lehet tényleg így van, de születésem óta ugyan azokkal az emberekkel voltam, majd hirtelen mindentől el kellett szakadnom. Egy köszönést se tudtam ejteni akkor.
-Bocsássatok meg nekem, kérlek...
Azt se tudom hogy hogyan fogok a szemetekbe nézni, de kérlek ne utáljatok, főleg te ne, Tetsu... Még ha Kenma, Bokutou vagy Akashi nem is fog megbocsájtani, legalább te, Testu...
Ha egyáltalán rám tudnátok nézni...

Egy kész lelki roncs vagyok.

A könnyeim már annyira folytak, hogy látásnak már a reményében sem gondolkodtam. Egy egész mosdó, hideg víz és én, mint egy lelki roncs. Ennyiből kell gazdálkodnom, mivel a telefonunk nem lehet nálunk, így még külső segítséget se tudnék hívni. Mintha lenne bárki is, aki tudna segíteni.
Ha anya után mehetnék, nekem az elég segítség lenne, de ilyen szánalmas nem leszek.
-Végre, egy jobb gondolat. -suttogtam a könnyeim között.
Újabb adag hideg víz. A fejem a sírástól annyira felforrósodott, hogy alig éreztem  a vizet.
Ajtónyitódás. Ez az a hang, ami ilyenkor a legkevesbé sem hiányzik.
Belép rajta valaki, de nem igazán tudok megnyugodni. A könnyeim ismét versenyt futnak az arcomon. Ismét megpróbálkozok egy adag hideg vízzel, reménytelenül.

-Te sírsz? -hallom meg a lány hangját, aki belépett.
Ennél rosszabb már nem lehet. Holnapra az egész iskola ezen fog lovagolni.
-Minden rendben? -Hogy lenne minden rendben? Ha itt állok egy újab összomlás közepén, akkor általában minden rendben szokott lenni? Anya, vigyél magaddal.

Az egész tetsemben remegek, mintha kiszállt volna belőlem minden erő.
-Nyugodj meg, semmi baj nincs. Nem tudom mi történt, de már elmúlt.

Elmúlt... Ez az a szó, ami a legjobban tud fájni. Annyira kegyetlen jelentése van. Ezzel az egy szóval millió embert lehet  darabokratörni, köztük engem is. Nem akarom hogy elmúljon... hogy ne legyen többé. De nem tudok ellene semmit se tenni. Gyenge vagyok. És nem tudok semmit se tenni ellene.
Hideg víz, megint nem segít semnit.
Lassan megérzek egy kezet a hátamon, de most nem tud érdekelni. El akarok innen tűnni, minél gyorsabban.

-Semmi baj. -simogatja a lány a hátamat.
Minden renben lesz. -erre a mondatra a könnyeim mégjobban hullani kezdenek. Hogy lehetne újra minden olyan? Már megtörtént. Nem lesz semmi újra olyan.
-Jobb lesz, hidd el. Minden meg fog javulni. -mondja halkan, miközben még mindig a hátamat simogatja.
Ez az a mondat, amit nem tudom mikor hallottam utoljára. Lassan a lányra nézek. Aggódó tekintettel néz rám, őszintén és kedvesen. Nem érdekelt hogy ki lehet az, csak hogy valaki itt van. Óvatosan átöleltem és a vállára raktam a fejem. Először nagyon meglepődött, de ő is szorosan átölelt engem.
Mindig is utáltam ha egy számomra teljesen idegen hozzám ért, de most kell valaki. Mindegy, hogy ki, csak valaki. Szerencsétlen lányból lehet még a szuszt is kiszorítottam, de csak tűrte és tűrte percekig, miközben folyamatosan csak kedves, nyugtató szavakat mondott nekem.

Lassan sikerült megnyugodnom. Óvatosan elengedtem a lány hátát, aki szintén elengedett, így oda tudtam menni a csaphoz megmosni ismét az arcomat. Amin nagyon meglepődtem az az, hogy a lány nem ment el, hanem csöndben várt rám.

Belenéztem a tükörbe, szönyen néztem ki, a szemem fel volt dagadva, az egész arcom vörös volt, a hajam és a ruhám tiszta víz. És vissza kell mennem órára.
Újabb adag hideg víz, hogy lehűtsem magam.
Lassan a légzésem is kezdett visszaállni.
Közel húsz perc telt el, az osztályfőnököm nagyon mérges lesz rám.
Magam mellé néztem, ahol még mindig ott állt az a kedves lány.
-Arigatou, mostár nyugodtan elmehetsz. -fordultam felé, amin valamiért nagyon meglepődött.
-Inkább megvárlak, nehogy megint legyen valami, és bocsánat.
-Ne kérj bocsánatot, fólösleges és tényleg nagyon köszönöm.

Még maradni akartam, hogy kevésbé látszódjanak annak a nyomai, hogy sírtam. A lány meg várt velem.

-Amúgy... Kiyoko Shimizu vagyok, első éves.
-Hayami Setsuko, szintén első éves. -biccentettem.
-Te is első éves vagy? -lepődött meg.
-Öhm, igen... Miért? -kérdeztem bizonytalanul.
-Sokkal idősebbnek nézel ki.
-Szokták mondani. -mostam meg újra az arcomat.
-Tagja vagy valamelyik klubbnak?
-Nem, de nem is igazán szeretnék egyikbe sem bent lenni.
-Értem... Én a fiú röpiklubb menedzsere nagyok.
-Röpi? -csillant fel hirtelen a szemem.
-Szereted, vagy esetleg szeretnél csatlakozni? -nézett rám érdeklődve.
-Öhm, bocs semmi, inkább kihagyom...
-Értem, de azért örülnék ha gondolkodnál rajta. Kedves lánynak tűnsz és mindig jól jön a segítség.
-Hát, nem is tudom... De többnyire nem ilyen vagyok, csak még kicsit az egész hatása alatt vagyok. -mondtam mostmár kicsit visszabújva a képzeletbeli maszkom mögé érzelemmentesen.
-Oh, értem...
Ekkor megszólalt a kicsengő az utolsó óráról is. Óriási hangzavar támadt, mindenki futott haza, vagy a klubbtevékenységére, mi viszont még kicsit bent maradtunk, hogy elmenjen a tömeg. Együtt léptünk ki a női mosdóból, ami a folyosó végén volt.

-Melyik osztályba jársz egyébként? -kérdezte.
-A négyesbe.
-Azt mondják a négyes az egy erős osztály! Elvileg van benne egy lány, aki nagyon rideg, de nagyon okos és azokat a tananyagokat is tudja, amiket csak azon az órán kezdtek el, van hogy jobban, mint a tanár. Amúgy én a kettes osztályba járok.
-Üdv, Hayami Setsukou vagyok. -monom unottan. Elsőre nem igazán esett le neki mit akarok mondani, de aztán rájött. Tipikus felvilágosodási reakció.
-Nagyon sajnálom! Csak mindenki erről beszél, és gondoltam hátha tudsz róla valamit. -látszott rajta, hogy zavarja az egész és, hogy kellemetlenül érzi magát, de nem tehet róla.
-Már megszoktam. -intettem neki, majd bementem az osztályomba, ahol már nem volt senki az osztályfőnökön kívül.

-Hayami, beszélhetnénk?
-Igen tanárúr.
-Nos, tehát a lényegre térnék, mert nem akarlak sokáig feltartani.
-Hai.
-A tanárok többsége arról panaszkodik már egy ideje, hogy nagyon sokat kihagysz az órákból és nagyon sokat mész ki mosdóba.
-Hai.
-Erre bármi magyarázat, mielőtt értesítem a gondviselődet?
-Elvileg magának odaadtunk év elején egy külön papírt pont ezért, hogy az ilyen eseteket tisztázni tudjuk.
-Igen, rémlik, hogy adtak egy papírt, de a tartalmára nem igazán emlékszem.

Itt kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magamat az egészhez.
-Pszichológusi papír volt, és volt benne szó a pánikbetegségemről és ha most megbocsájt. -daráltam le egy levegővel, majd meghajoltam és a helyemhez indultam, hogy összepakoljak.