Egy régi barát (Kuroo x OC ff.)

9.

Hayami Setsuko

Azóta a tesi óra óta kerültem a két röpis fiút, ez azonban kissé nehezebben ment, mint ahogy számítottam rá. Elég nagy híre ment az egésznek, hogy van egy elsőéves röplabdatehetség, aki nem hajlandó semmilyen klubba se csatlakozni. Egyszerűen mindenhol engem kerestek, mindenhol utánam kutattak, alig volt pár perc nyugtom. Mindenki azt kérdezgette, hogy miért nem csatlakozok az egyik röpi klubbhoz. Még a tanárok közül is volt, aki rá akart beszélni arra, hogy csatlakozzak a frissen újraalapult lányklubba, vagy a fiúk menedzsereként az ő klubbjukba.

A már múlóban levő pánikbetegségem megint rettenetesen romlani kezdett a mentális állapotom pedig zuhanórepülésben indult meg lefele. A végén már szinte mindennaposak lettek újra a pánikrohamok. Nem akartam ráfüggeni, de sajnos egyre több dohányt szívtam, de csak ez volt az, ami egy kicsit is le tudott nyugtatni, na meg a rajzolás és a röpi. Ha tényleg nagyon eldurrant az agyam, csak fogtam magam kimentem a röplabdámmal a kertbe, ahol állt egy kissebb falrom szerűség, ami még akkorról maradhatott itt, mikor ledózerolták a telket a nővéremék háza épülte előtt. Nem egyszer volt, hogy órákon át csak kint ütögettem magamnak és már a szomszédok szóltak át, hogy hagyjam abba mostmár, bármit is csinálok. Valahogy jó érzés volt kiadni magamból ilyenkor mindent, még akkor is, ha lényegében ennek a játéknak köszönhettem, hogy ez történt, de egyszerűen nem tudott érdekelni. Szerettem a röplabdát és ez mindennél többet ért. Röplabdával a kezemben annyival magabiztosabbnak éreztem magam, hogy azt már illegálissá kellett volna tenni. Olyan volt kicsit, mintha minden gondom megszűnt volna, olyan volt mint egy drog. A fejem kiürült és tényleg csak a röpire tudtam koncentrálni, nem is akartam mást vagy ennél többet. Ez viszont valamennyire féken tudta tartani s pánikromaimat.

Lassan elérkezett a félév, majd a tél is, de engem még mindig mindenhol elárasztottak a klubbcsatlakozással az emberek. Egyszerűen nem értették a nemleges választ. A fiúkkal azóta se nagyon beszéltem, az egyetlen néhai társaságom Shimizu volt. Vele egészen közel kerültünk egymáshoz, nem hagyta, hogy teljesen egyedül maradjak és azt se hogy elzárjam magamat másoktól. Örültem, hogy van kire támazkodnom, szinte mindent megosztottunk egymással és amiben csak tudtunk segítettünk a másiknak, hasonlóan mint a nővéremmel.
Szerintem mondanom sem kell, először nagyon meglepődött, szinte teljesen lesokkolt, mikor nagynehezen megnyíltam neki, utána viszont már-már szinte kényszerített és elvárta hogy mindig őszinte legyek vele.
Szórakoztató volt a társasága, de azt a hiányérzetet, amit a négy fiú hagyott bennem nem tudta pótolni.
Hogyan is tudta volna egyedül, ő Shimizu, aki csendes volt, visszafogott és mindig nyugodt pótolni egyszerre az állandóan pörgő, hülyéskedő Bokutout, akinek hatalmas szíve volt, de annál kevesebb esze. Aki egyszerre volt nagyon kiszámítható, de a hangulatingadozásaival kiszámíthatatlan.
Akashit, akivel bármilyen kínos témáról komfortosan lehetett beszélgetni és mindig meghallgatta a másikat. Mindig nyugodt volt és precíz, szinte már maximalista.
Kenmát, aki mindig csendes volt, állandóan videojátékokkal játszott és borzasztóan okos volt és akármennyire is volt hideg még velünk is, minden megszólalásából érezhettük, hogy mennyire fontosak vagyunk neki.
Vagy Tetsut, aki olyan volt nekem, mint a testvérem. Csendes volt, de velünk mindig az egyik leghangosabb, fantasztikus ötletei voltak. Mindig mindent meg tudtunk beszélni, vele nem volt olyan, hogy lehetetlen, mindent megoldottunk valahogyan. Sosem éreztem magamat gyengének, vagy olyannak, akit meg kellene védeni, mégis ő volt, az aki annak ellenére, hogy fiatalabb és alacsonyabb volt nálam azt éreztem, hogy bármi elől biztonságban vagyok és furcsamód igényeltük ezt a fajta odafigyelést egymástól. A pokolba is a másikért rohantunk volna. Különösképp vigyázott rám és bármikor egy rossz szót szóltak rólam, már ment volna balhézni.
Az az időszak, miután alsó-középben másodikor lettem, az volt az első bucka talán egész életemben, mikor minden még csak egy kicsit is, de megborult. Majd lassan jött minden, akár egy lavina. Tudtam, hogy megváltoztam és azt is, hogy ezzel mennyire megváltozott minden közöttünk. Ők értem harcoltak, és pedig magam és a környezetem ellen, azon kívül, hogy kívülről és bellülről is marcangoltak, akár csak Prométeuszt a mítoszában, ahogy a sas a folyton visszanövő máját marcangolta. Csak valójában én nem éreztem azt, hogy a "májam" éjszakánként visszanőne. Bennem a sas egyre mélyebbre és mélyebbre ásott, egészen addig, míg már csak a megcsonkított csontjaim és a bőröm maradt volna a testem helyén.
Talán ezek a sorok lennének azok, amik a legjobban leírják, hogy mit is érzek bellülről. Mintha ténylegesen megcsonkítottak volna és bellülről üres lennék, mintha egy üreget fúrtak volna rám, amibe a szél befújhat, ezáltal mégjobban éreztetve, hogy egy hatalmas lyuk tátong bennem betömetlenül már évek óta, ami borzasztóan lassan gyógyul be, és ráadásul még saját magát is mélyítené.
Ebben az időben volt, mikor a stressztől és minden mástól először vetemedtem arra, hogy ellopjak egy cigit a mostohaanyám táskájából. Előtte sosem csináltam semmi ilyet, még csak meg sem fordult volna a fejembe, de akkor az egész helyzet ezt hozta ki belőlem.
Utáltam magamat úgy, ahogy most is, nem értettem miért történik ez velem, mindig a saját életem ura voltam teljes mértékben, itt azonban minden talaj kicsúszott alólam, amit a végtelen árvíz váltott fel, én meg csak úsztam az árral. Egyszerűen nem tudtam mást.
Meg akartam halni, nem akartam létezni, de tudtam, hogy a barátaim mit gondolnának, de egyszerűen csak bezárkóztam és ellöktem magamtól őket. Nem tudom mit gondolhattak akkor, vagy, hogy mit gondolhatnak most, de egyet biztosan tudok. Kegyetlenül fájhatott nekik az egész.

.

-Nagyon nem szeretem a telet. -sóhajtottam, mikor egy közeli kukánál elnyomtam az elszívott dohányomat és kidobtam azt. -De legalább ilyenkor ez egy kicsit felmelegít. -elmélkedtem, miközben a bevásárlóközpont felé vettem az irányt, ugyanis egyetlen barátom képes volt arra, amire talán még a nővérem se nagyon tudna rávenni: Télen kimozdulni otthonról.
-Hayami, csakhogy ideértél! -örült meg nekem a szemüveges lány, majd egy ölelésbe invitált. -Már megint? -érezte meg rajtam a cigaretta szagát.
-Sajnálom, de nem bírtam már.
-Mindig ezt mondod és csak mégjobban roncsolod az egészséged.
-Nem tehetek róla.
-Ennyire nem találsz semmit, amitől jobb lenne?
-Találtam, csak hosszú távon nem a legjobb megoldás, vagy pedig nem tudom kedvem szerint csinálni, mert az időjárás vagy a szomszédok megakadájoznak benne.
-Hahj... és a rajzolással mi van?
-Az nem elég. -borzonggam meg a bejövő hideg szellőtől. -De nem mehetnénk beljebb?
-De, persze. -indult el az egyik üzlet felé. -De tudod még mindug nem tudom elhinni, hogy tényleg ennyire fázós vagy. Alig van minusz alatt a hőmérséklet.
-Pont ez a baj. Ez japán és fagyáspont alatt van a hőmérséklet. Már most visszasírom a nyarat, pedig még csak nemrég lett tél.
-Még egy ilyen embert nem lehetne találni a földön, mint te. -rázta a fejét. -Egyébként van már programod a téli szünetre?
-Bent melegszek a házba, megpróbálok nem kéménnyé változni, melegedek bent a meleg házban és azon gondolkodok, hogy hogyan telhet az ő karácsonyuk... és gubbasztok a meleg szobámba.
Ja és leiszom magam a nővéremmel és a legjobb barátnőjével.
-Azt nem tudom, hogy te egy ilyen életmóddal még hogyan vagy életben.
-Pont az előbb mondtad, pont azért, mert az egész földön nem lehetne még egy ilyen embert találni, mint én.

Idő közben beértünk egy ajándékboltba, mert még egyikünk se vett még egyik közeli hozzátartozójának ajándékot és már a nyakunkon volt a téli szünet.
-Te kinek veszel ajándékot? -kérdezte.
-Csak a nővéremnek és a párjának.
-Az nem túl sok.
-Te kinek szeretnél venni?
-Hát, a szüleimnek és a nagyszüleimnek, aztán a nénikémnek és a bácsikámnak is szeretnék venni, és azon gondolkodok, hogy veszek a fiúknak is valamit a klubba így mindenkinek közösen.
-Azta, akkor ez nem lesz egyszerű, bár... az igazat megvallva nem igazán vagyok jó ajándékokban. -sütöttem le a szememet zavaromban.
-Semmi gond, szívesen segítek, ha szeretnéd.
-Tényleg?
-Erre vannak a barátok. -mosolyodott el.
-Annyira köszönöm! -hálálkodtam, miközben a szemembe jövő könnyeimet próbáltam eltűntetni.
-Kérlek ne sírj.
-Nem akarok, de túlságosan jó vagy hozzám Shimizu! -öleltem át a nálam fél fejjel alacsonyabb lányt.
-Ez nem igaz, te sokkal jobb vagy nálam, csak nem veszed észre, hogy mennyi jó tulajdonságod van.
-Najó, ezt fejezd be, ameddig nem jössz azzal, hogy egy földreszállt angyal vagyok.
-Pedig most akartam mondani.
-Én pedig még mindig ugyan azt tudom válaszolni, hogy akkor egy elég megcsonkított és selejtes angyal lehetek, már csak ha az életemet nézzük.
-Nem érdemeleted ezt meg, de biztos vagyok benne, hogy az, aki bármivel is valaha ártott neked vissza fogja kapni az élettől.
-Tudod ez valahogy nem igazán tud érdekelni...
Én csak azt szeretném, hogy végre jobb legyen és ne essek vissza állandóan ebbe a szarba, de még ennyit se tudok megtenni.
-Ez nem igaz. Erős vagy. És sokkal több van benned mint hiszed.
-Kedves, hogy ezt mondod, de..
-Erről nem szeretnék vitát nyitni. Szóval... milyen ajándékban gondolkodsz a nővéredéknek?
-Hajh... nem is tudom... azt hiszem, hogy szeretnék valami kézzel készítettet adni nekik.

És ezzel kezdetét vette a több órás ajándékkeresgélés, de szerencsénkre mindenkinek, találtunk egy megfelelő alternatívát.
Összességében egész jól éreztem magamat, bár többször nem hiszem, hogy ki fogom tenni az idei télen a lábam iskolán kívül a házból.