Egy régi barát (Kuroo x OC ff.)

12.

Hayami Setsuko

Sajnos Shimizuval a téli szünet végéig nem tudtunk egy találkozót se összehozni, ugyanis az időjárás nem éppen volt kedvező állapotában.
Így legközelebb csak újra iskolába menet láttuk egymást. Ekkor volt alkalmam sajnos csak odaadni neki is a karácsonyra szánt ajándékát is, aminek ennek ellenére borzasztóan örült.

Az iskolai napok továbbra is ugyanúgy abban a megszokott körforgásukban teltek mint eddig. Semmi sem változott. Shimizuval mentem, utána szinte egész nap egyedül voltam, néha ebéd szünetbe elvonultunk beszélgetni, a délutáni órák után meg ő ment a klubba, én pedig haza.
Aztán egyik nap reggel írt, hogy lebetegedett, ezért inkább otthon maradna. Nem igazán viselt meg engem az egész, csak mentem a szokásos kis spirálomba, nem mondom, hogy nem hiányzott a lány társasága, fura volt egyedül menni. De hát mit tudtam volna csinálni? Ha valaki beteg, akkor az és kész. Nem akarja, hogy mások is elkapják tőle és ennyi.

Hideg volt. Az út tőle nem megszokott módon jeges volt és le volt fagyva. Hiába próbált az ember természetes módon menni, nincs senki, aki ilyen időben ezt véghez vihetné. A cipőm talpa csúszós volt, ezért kifejezetten kellemetlen volt az iskolába menet. Nem egyszer meg is csúsztam a hideg járdán, de szerencsémre nem estem el.

Már épp az utolsó utcák egyikébe fordultam be, mikor megtörtént az, aminek meg kelett történnie. Léptem le a járdáról, hogy átmenjek a kereszteződésnél és a lábam kicsúszott alólam a csúszós jég miatt.
Már készültem arra, hogy én itt most koppani fogok, mikor is egy kezet éreztem meg a karomon, aki azzal a lendülettel, hogy megragadott csúszott tovább velem, így együtt feküdtünk a jeges úton.
-Igazán nem kellett volna. -fordultam a mellettem fekvő ember felé. -Daichi? -lepődtem meg.
-Hát ezt nem így terveztem. -húzott egy kínos mosolyt.
-Jesszus, jól vagytok mindketten? -ért oda végül az aggódó Sugawara lassan, hiszen nem akart a mi sorsunkra jutni ő is.
-Persze, persze! -mondtam nevető hangon -Bár nem hiszem, hogy sokáig jól leszek ha a jégen maradok. -böktem meg a lábamon kereszbe fekvő másik fiút.
-Bocsánat, ezt tényleg nem így terveztem. -vakarta meg a tarkóját, miközben felkelt.
-Semmi gond. -fogadtam el segítségét, majd kezébe kapaszkodva felhúztam magam.
-Sajnálom. -hajolt meg nekem.
-Már mondtam, hogy semmi gond.
-De nem arra értettem. -hajtotta le mégjobban fejét is.
-Erre semmi szükség és ha már ennyire nem hagy nyugodni az egész csak tudd, hogy nem haragszom érte és nem is haragudtam.
-De.. de hát én... azt hittem...
-Nehezen tudom kezelni a hirtelen nagy visszhangot keltő dolgokat, ezért tűnhetett úgy. De emeld fel végre a fejed és induljunk, el fogunk késni. -hadartam el neki.
-A.. Arigatou -köszönte meg.
-Ne köszöngess már ennyit, hanem gyere! -indultam el a fejemet rázva.
-Örülök, hogy nem történt semmi komoly. -sóhajtott Suga. 
-Jaja. -mondtam szűkszavúan.
-Tényleg semmi gond? -nézett rám Daichi.
-Tényleg, de ha így folytatod akkor már lesz gond, nem is kicsi.
-Bocsánat.
-Mi van veled? Nem ilyen szoktál lenni. Megbetegedtél vagy mi?
-É-én?
-Miért szerinted ki?
-Öh.. nincs semmi.
-Remélem is. Tisztára úgy viselkedsz, mint az általános iskolás kisfiúk, mikor az első nagy szerelmüknek készülnek vallomást tenni.
-Oh.
-Oh? Fején találtam a szöget?
-Mi? Öh.. nem.. nem. -pirult el.
-Oké, nyugi, semmi gond! -folytottam el nevetésem a teljesen kifordult személyiségű fiún, de nem kerülte el a figyelmemet, ahogy segélykérő pillantásokkal bombázta a mellette sétálót.
-Öh... Ha esetleg így lenne lekoptatnál minket? -szólalt meg végül.
-Természetesen nem. De csak addig, amíg nem kezdenétek el pióca életet élni.
-Értem.
-De tényleg mit értesz az alatt, hogy valaki pióca életet él? -szállt be végre a beszélgetésbe Sugawara is.
- A pióca egy vízi élősködő, ami úgy táplálkozik, hogy a gerinces állatokra tapasztja magát és a vérüket szívja. Betgséget ugyan nem terjeszt, de nagyon nehéz leszedni, ha már egyszer rád tapadt és ha sikerül magadról leszedned, akkor is a vérszívás által a testedbe fecskendezett idézőjeles véralvadásgátlótól akár órákig vérezhet még a sebed. Egyszóval elég kellemetlen egy élőlény, sőt szószerint egy kis féreg.
-Wow de sokat tudsz!
-Semmi extra nincs benne, csak gyakran szoktam olvasni.
-Akkor is ezt ki tudná megjegyezni?
-Én?
-Rajtad kívül.
-Az akinek hozzám hasonlóan rengeteg szabadideje van és megszállotjai az új információk keresésének és mindenféle érdekes dolog tanulmányozásának, valamint az azokon való filozofiálgatásoknak. -daráltam le egy levegővel.
-Aham... -mondta, miközben határozottan látszott rajta, hogy már az első két szó után elveszítette a fonalat.

Az egész napot végigbeszéltük, szünetekben összeültünk, ebédidőben pedig voltak olyan kedvesek és nem hagytak magamra, hanem meghívtak még pár röpis klubbtársukal a törzshelyükre, majd utána befoglaltát az egyik üres tornatermet és gyakoroltak kicsit.

-Sawamura, még mindig ferde a kezed! kiáltottam oda neki az ajtó mellett ülve.
-Hogy tessék? -nézett rám, miközben igazam lett és a fogadott labdája felém vette az irányt.
-Vigyázz! -kiáltották páran.
-Mégis mire? -motyogtam az orrom alatt, majd egy egyszerű mkzdulattal visszaütöttem neki. -Na ezt fogd meg!
-Jövök! -kiáltotta és a pontosan feléje induló labda felé lépett pár lépést. -Mi a? -nézett értetlenül, mikor a labda az ellenkező irányba pattant le a kezéről.
-Kéne neked egy bal kezes ütő. -mondtam.
-Miért is?
-A legtöbb labdát még ha tudod is fogadni, de nem teljesen arra megy, mint amerre te azt szeretnéd igaz?
-I-igen. -vallotta be őszintén. -É-és ez azért van, mert ferde a kezem nem igaz?
-Igen.
-De ehez miért kéne bal kezes ütő?
-Nem volt valami furcsa az ütésemben, mikor fogadtad?
-Öhm nem igazán... meglepően erős volt, de..
-Mindenre emlékezz vissza, tényleg nem volt valami furcsa neked benne?
-Öhm... -gondolkozott el még mélyebben. -A labda iránya, miután a kezemhez ért! -kiáltotta.
-Szerinted ez miért lehet? -tettem fel azonnal a következő kérdést.
-Öhm... Nem tudom.. talán valami különleges ütésféle?
-Megint rossz válasz. Túlgondolod az egészet. -dőltem hátra.
-Nem tudom akkor.
-A labda forgását figyelted már valaha is?
-Hogy mit?
-Miután elütöd a labdát megfigyelted már a forgását?
-Öhm... Nem.
-Na gyere egy kicsit. -keltem fel a földről. -Fiúk! Valaki ide tud dobni egy labdát? -kérdeztem.
-Tessék, itt van! -passzolt hozzám egyet egy felsőbb éves.
-Na tehát. A lényeg csak annyi, hogy próbáld meg fogadni az ütéseimet.
-Ennél egyszerűbb nem is lehetne!
-Azt majd meglátjuk. -dobtam fel a rosszabbik kezemre a labdát, ami kis idő múlva már a fiú kezén landolt.
A következő ütést már bal kézzel csináltam, ami ugyan rápattant az alkalrája, de az is csak azért, mert egyenesen oda céloztam, mindenesetre látzott rajta, hogy nem tud vele mit kezdeni.
-Ez most megint ugyan az!
-Igen. Most nem vettél észre valamit a kettő között?
-Mindegyik egy egyszerű ütés.
-Ennyi?
-Öhm... igen
-A forgásirányába se vettél észre semmit estleg?
-Nem.
-Akkor próbáljuk újra. Most megint bal kézzel ütöttem, majd utána megint, ezután váltottam megint a jobbra, majd vissza a balra.
Ebből megint csak jobb kézen sikerült bármit is csinálnia a labdával.
-Na most?
-Öhm... Talán a láb.
-Mi van vele?
-Nem mindegy melyik lábadat rakod ki és ettől függ talán a forgás is.
-Ez csak félválasz.
-Mi?
-Amúgy mi értelme ennek a sok kérdésnek? Miért nem mondod csak úgy meg a választ?-akadt ki kicsit.
-Az ember jobban megjegyzi azt, amit saját magától tanul meg, vagy magától jön rá a válaszra, mintha elmondanák neki. Ezért próbállak rávezetni. Plusz szórakoztató nézni a találgatásaidat.
-Mi? Ne már!
-Ne nyafogj, hanem gondolkozz!
-De nem jut eszembe semmi sem! Várj... Te milyen kezes vagy?
-Jó kérdés. -vigyorodtam el pimaszul.
-Ha bal lábbal lépsz elő, akkor jobb kézzel ütsz, ha pedig jobbal, akkor ballal ütsz! Most háromszor ütöttél olyan furcsát és közte egy normálisat. És a jobb lábad is háromszor volt elől, tehát bal kézzel ütöttél hármat!
-Igen. És még?
-És még?
-Mindegy, hagyjuk, menjetek öltözni. -mondtam, mikor megszólalt az óra előtt 5 percel előbb szóló csengő.
Ők a kérésemnek eleget téve az öltöző felé vették az irányt, én pedig elindultam a terem felé.
Szererencséjükre még becsengetés előtt beértek, vagyis inkább pontosabb fogalmazás lenne az, hogy beviharoztak és már nyitották volna egyszerre egy bocsánatkérésre a szájukat, mikoris a tanári asztal felé nézve realizálták, hogy nincs még bent a tanár.
-Még szünet van? -lepődött meg a magasabbik fiú.
-Feltűnt végre? -néztem rájuk amolyan „Én tényleg ezekkel az idiótákkal barátkozok?” fejjel
-Hála az égnek. Nem kell legalább mentegetőznünk óra elején.
-Inkább majd a tanáriban. -mondtam halkan.
-Tessék?
-Semmi, semmi. -dőltem hátra elégedetten a székemen, miközben a két ilyedt fiúra néztem. -De nem kéne előpakolnotok, mert tényleg le fognak titeket szidni. -jegyeztem meg nekik.
-De, de.-rohantak a helyükre.
-Tényleg hülyékkel vagyok körbevéve, de valahogy mégis egész szórakoztató. -motyogtam, majd ebben a pillanatban belépett a terembe a tanár, mire azonnal felálltunk, hogy köszöntsük, majd kezdetüket vették a délutáni órák.