Egy régi barát (Kuroo x OC ff.)

2.

Lassan sétáltam haza a már ismerős utakon. Mióta elsők között jöttem haza és út közben egy random emberke leszólított azóta tudom csak hogy merre kell menni. Akkor annyira megijedtem, hogy csak elfutottam valamerre, de szerencsémre a nővéreméknél kötöttem ki. Annyira féltem hogy a fél órás utat majdnem 5 perc alatt tettem meg. Visszagondolva kicsit vicces. Főleg hogy csak azért szólítottak le, mert fél cenire kihúzva hagytam a táskám egyik zsebét.

Az októberi szél csendesen fújta a már elsárgult lehullott leveleket a kertesházak között. Óvatosan bele, bele kapdosott az emberek hajába, az egyik utcán sétálónak a fejéről lekapta könnyű kalapját is és belesodorta egy nagyobb levélkupac közepébe, amiből egy bottal próbálta kipiszkálni, mert nem akara összekoszolni magát. Jót szórakoztam rajta, persze anélkül, hogy ezt bárkinek is kimutattam volna.
Nagyon szerettem az őszt, magam sem igazán tudom miért, talán mert rájuk emlékeztetett. Lassan itt lesz Kenma születésnapja is. Azt hiszem most fog végezni alsó-középben. Szívesen felköszönteném, de nem mernék egyedül visszamenni Tokyoba, az elérhetősége meg nincs meg egyikőjüknek sem, mert az összes elérhetőségemet megváltoztattuk apám és a volt nevelőanyám végett.

Lassan az utcán sétalva megpillantottam világos színeiben pompázó házunkat, előtte egy nagy sárga levelű cseresznyefával. Benyitottam a kapun, majd végigsétaltam a kikövezett járdán a függőágy mellett és egyenesen a bejárati ajtó felé vettem az irányt.

-Megjöttem! -kiáltottam.
-Üdv itthon! -nézett ki az ajtóval szemben álló konyhából nővérem, majd már sietett is vissza a dolgára.
Levettem a cipőmet, majd a tőlem jobbra levő lépcsőn keresztül felmentem az emeletre, ahol a szobám is volt.
Leraktam a táskámat a székembe, kipakoltam a hazahozott tanszereimet, majd leültem az asztalom mellett levő ágyamra. Megnéztem az értesítéseimet. Nem volt egyik se valami fontos, már éppen nyomtam volna az összes törlése gombra, mikor az egyiken megakadt a szemem.

-Új jelölés: Shimizu Kiyoko. -olvastam fel. -Érdekes. Nem igazán szoktam érdekelni az embereket. -gondolkodtam hangosan.

A fiúk egy teljesen más tészta volt, mert van hogy naponta kapom a randimeghívásokat, mert hogy szerintük mennyire szép vagyok és szeretnék ha barátnőjük lennék. A lányok még ennyit se szólnak hozzám, valószínű irigyek hogy népszerű vagyok, amit én személy szerint utalok. De lányok közül ritkán szokott bárki is bejelölni közülük. De ez a lány mondjuk egész kedves volt.
-Egy gombnyomásba amúgy se halok bele... Remélhetőleg. -sóhajtottam, majd visszaigazoltam.

Nem igazán volt kedvem fennt maradni, ezért inkább lementem. Nővérem még mindig a konyhában ügyködött valamit elég érdekes sistergőhangok mellett.

-'Nee-san, mit csinálsz? -néztem be a konyhába.
-Aucs! Semmit! -kiáltott egyik kezében a serpenyőt tartva, másik kezében meg egy magam sem igazán tudom milyen konyhai ezközzel babrálva benne. Festett haját szorosan összekötötte, a nyakában kötény lógott, de még így is tele volt fröcskölve és maszatolva a ruhája mindennel.
-Te meg mit próbálsz itt összehozni? -néztem rá nevetésemet visszafojtva.
-Találtam valami egyszerűnek kinéző receptet és most az próbálom elkészíteni.
-És oda volt írva, hogy azok is el tudják készíteni, akiket konyhába életveszély engedni? -nevettem el magam az idősebbet nézve.
-Héj, nem is életveszélyes! Csak erősen nem ajánlott! -kezdett el ő is nevetni. -Aucs!
-Engedj ide mielőtt még felgyújtod a házat! -léptem mellé, mire ő átengedte a helyét nekem. Ritka esetek egyike, mikor hallgat rám, bár szerintem ő is tudja hogy nem a legszerencsésebb ha ő csinálja tovább a kaját.
-Miért sütöd ilyen nagy lángon ezt az izét? -néztem értetlenül rá.
-Gondoltam hamarabb megsül.
-De tudod ha nem raktál volna ebbe ennyi olajat és kis lángon sülne nem égne oda se a kaja, és a karod is ép maradna.
-Te is mindig nagy lángon szoktad csinalni a kaját! -kezdett el vitatkozni.
-De én nem öntöm tele a serpenyőt olajjal!
-Oh.
-Azt már nem szoktad nézni, mi?
-Elképzelhető.
-Akkor gyere, próbáljuk meg ketten megmenteni, azt amit még meg lehet. -nevettem.
-Jövök hugi! Talán rájövök közben végre hogy hogyan kell főzni.
-Az mondjuk nagy előny lenne, ha követnéd az utasításokat, amit a receptben írnak. De ez csak egy tipp.
-Na most már állj le!
-Hai, hai onee-sama.
-Túl jó gyerek vagy. -rázta a fejét, miközben egy fekete valamit próbált kihalászni a serpenyőből.
-Abba én kételkednék. -nevettem.
-Na ne próbalj meg beetetni.
-Nem viccelek, az osztályfőnök órak után beszélt velem.
-Mi a tökömet csináltál te lány?
-Pont azt.
-Huh?
-Mi a töködet csináltam? Tudtommal nincs olyanod, szóval pont azt.
-Olyan rossz vicceid tudnak lenni, hugi! De egész ötletesek, lehet egy-kettőt átveszek majd tőled, az egyetemen imádni fogják! -nevetett. -De mivel volt baja annak a vénségnek veled?
-A tanároknak nem tetszik hogy nem akarom hogy az óra közepén kapjon el a pánikbetegségem és ezért panaszkodtak.
-Mi van a papíroddal?
-Elfelejtette szóval nekem kellett felvilágosítanom a dolgokról, de az is lehet hogy csak az én számból akarta hallani az egészet.
-Istenem, miért kell ilyenekkel az ember idegeit és idejét lopniuk?
-Ha én azt tudnám.
-Tényleg! Ma volt?
-Sajnos. De nem maradtam le sokmindenről, mert osztályfőnökin volt és a klubbcsatlakozásokról beszélt nekünk.
-Legalább nem kell pótolnod. -sóhajtott. -De most úgy tűnik mintha kicsit jobb kedved lenne.
-Hát... talán.
-Mesélj, hallgatlak. -babrált továbbra is az olajban úszó fekete ételnek indult valamik után.
-Hát röviden a mosdón találkoztam egy egész kedves lánnyal.
-Ilyet is ritkán hallani tőled.
-Segített megnyugodni és tényleg nagyon kedves volt. Ő is ugyan úgy első éves és azt mondta hogy kedves lánynak tűnök és mikor hazaértem láttam hogy be is jelölt.
-Ezek szerint sikerült szerezned egy barátot?
-Nem tudom. -sóhajtottam.
-Ezt hogy nem lehet tudni?
-Nem tudom.
-Figyelj, akkor mondd el mit gondolsz róla.
-Hát... Nem is tudom nagyon kedves és segítőkész. Szerintem jó tanuló lehet. Kicsit félénk, de figyelmes, és nem tűnik rossz embernek....
-Ez már jó irány.
-Huh?
-Ha a barátod szeretne lenni mit csinálnál?
-Nem tudom. Valószínű leesett neki valamennyi az egészből, megbízható lánynak tűnik, de félek.
-Mitől?
-Ha én azt tudnám... Talán... -Talán azért hogy valaki megismerjen. -fejeztem be magamba a mondatot. -Semmi, hagyjuk.
-Bonyolult vagy, hugi. -rázta a fejét.
-Te vagy túl egyszerű 'nee-chan.
-Tényleg! Holnap későn érek haza, mert be kell mennem az egyetemre.
-Akkor holnap korán kell kenem, hogy kaját csináljak?
-Nem, majd veszek valamit út közben, miattam ne fáradj. Így is már bőven elég az, amennyit segítesz.
-De még mindig olyan kevésnek tűnik ahoz képest, amit tettetek értem. -folyt le egy könnycsepp a szememből.
-Setsu... -ölelt át nővérem. -Ez az, amit tennem kellett.

-Megjöttem! Lépett be nővérem barátja a lakásba. Levette a cipőjét és lerakta s holmijait a helyükre. -Hey, engem se hagyjatok ki! -futott oda hozzánk, mikor észrevett minket, majd átölelte mindkettőnket.
Annyira szerettem őket és nagyon fontosak nekem. Igaz nem tudok és nem is akarok rájuk a szüleimnént tekinteni, de nem is akarják. Mi csak mi vagyunk, és ez így van jól. Nagyon hálás vagyok, hogy ők itt maradtak nekem és hogy támogatnak, számomra ez tényleg felbecsülhetetlen.