Nomen est omen?

13. Embertelen dal

Egy pillanatig zavartan pislogtak egymásra a férfival, Virgíniusz a kora reggeli félhomályban csak bizonytalanul tudta kivenni a vonásait. A férfi fiatalabbnak tűnt, mint hitte, és most hirtelen felocsúdva Virgíniusz mellkasának nyomta a pisztoly csövét.

– Ha le mersz lökni, meghalsz, te köcsög – sziszegte.

Virgíniusz elengedte a férfi csuklóját.

– Nem állt szándékomban. Egyébként Török Virgíniusz vagyok. – Lassan kezet nyújtott, hogy mutassa, nem jelent fenyegetést.

A férfi csak erősebben nyomta a szívének a fegyvert.

– Ki a faszom vagy te?!

Virgíniusz sértetten beszívta a levegőt.

– Most mondtam. Török Virgíniusz.

– Na, ne hazudozzál! – csattant fel a férfi. – Senkit sem hívnak Török Virgíniusznak.

– Szeretné látni a személyi igazolványomat? – Virgíniusz a férfi gyanakvó tekintetének kereszttüzében a zsebébe nyúlt. Szerette volna, ha van nála valami fegyver, egy bicska vagy legalább egy fogpiszkáló, de mikor az ujja Tas nyomozó jelvényébe ütközött, jutott eszébe, hogy még csak nem is a saját dzsekijét viseli. Ha pedig ezek azt hiszik róla, hogy zsaru, ott helyben lepuffantják.

Halkan nyelt, egy másik zsebben kezdett kotorászni, ahol megtalálta Tas nyomozó pénztárcáját. Mikor kihajtotta, a férfi kiragadta a pénztárcában megbújó ötezer forintot, de hagyta, hogy Virgíniusz előkaparja belőle az első keze ügyébe kerülő kártyát, ami Tas nyomozó együttesének névjegykártyája volt.

– Zöld Zsiguli? – olvasta fel hangosan a férfi. Összeráncolta a szemöldökét. – Az még mindig nem Török Virgíniusz.

Virgíniusz kalapáló szívvel felszusszant.

– Jó, beismerem. A dzseki lopott. De a nevem...

– Virgíniusz?

Zoli a harmadikról nézett le rájuk.

– Hű, azannya – dünnyögte a férfi odalent –, tényleg Virgíniusz. Ez akkora szopó név, hogy még én is sajnállak megölni.

– Köszönöm?

– Atikám. – Egy idősebb férfi hangja zengte be a lépcsőházat, majd ő is megjelent Zoli mellett a lépcsőfordulóban. Zoli összerezzent. – Mi a jó büdös faszomat csinálsz te még mindig odalent? Húzzad csak fel ide a beled!

A férfi idegesen felmordult, megböködte Virgíniuszt a pisztolyának csövével, de legalább az ugatásszerű parancsokat elhagyta. Lassan mászott, hallhatóan megterhelte a lépcső, Virgíniusz pedig akaratlanul is lelassított, hogy bevárja.

Mikor véletlenül egymás mellé értek, a férfi – Ati – megtorpant.

– Te most mi a faszt csinálsz?

Virgíniusz, mivel nem tudta, mi volt ilyen helyzetben az etikett, jobb híján a karját nyújtotta.

– Segítsek?

Ati rámeredt.

– Te most gúnyolódsz velem?!

– Nem! A világért sem, én csak... – Virgíniusz lepillantott Attila kacska lábára. Csak most tudatosult benne igazán, hogy a férfi sántított, éppúgy, mint az emberrabló a kamerák felvételein. Nyelt egyet. – Csak úgy neveltek, hogy bevárjak másokat, amikor együtt sétálunk.

– Te teljesen hülye vagy – sziszegte Ati, majd a pisztollyal intett Virgíniusznak, hogy spurizzon fel az emeletre, mielőtt lelövi.

Virgíniusz megszaporázta a lépteit, de felérve Zoli kapta el a karját.