*ੈ✩₊˚▐ ❛ (...) - Ha egyszer láttad, mennyire összetört valaki, többé nem nézhetsz rá ugyanúgy. Ez volt az első, amit apámtól megtanultam - idézem fel magamban a legelső pofon emlékét, melytől bizseregni kezd az arcom, pont ott, ahol apám évekkel...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
❛ THIS IS THE TIME WHEN WE NEED TO STICK TOGETHER . ❜
chapter six 🌸 our battle has begun .
Unottan az ujjaim körül forgatom a tollat a kezemben. Aizawa az osztály előtt áll: valamiféle edzésről beszélt, amelyre ma az osztályunk készül. Szemeim végigpásztázzák a termet, miközben fáradtan és érdektelenül beszél, tekintetem véletlenül a jobb oldalán ezüstösen fehér, balján karmazsinvörös hajkoronájú fiúra téved.
Todoroki Shoto.
Egy név, amit már mondhatni régóta ismerek. És ehhez hozzátéve, ha akarnám sem tudnám elfelejteni, elvégre apám vele zaklat már napok óta.
❝ Nézd, milyen jól teljesít Todoroki Shoto, te miért nem vagy olyan eredményes, mint ő? ❞
❝ Szóval mész pihenni? Tudod, Endeavour fia nem pihen.❞
❝ Miért nem tudsz egy kicsit is olyan lenni, mint ő? ❞
A kezemben lévő toll hirtelen törik szét, amitől megugrok. Aha, ezt nem tudom, hogy a francva sikerült, de jó. Azonnal körülnézek, hátha valaki más is észreveszi a mutatványomat. Mindenki izgatottan bámulta az osztályfőnökünket, így a kis jelenetem szerencsére senkinek sem tűnik fel.
Nagyot sóhajtottam, és a kezemre támasztottam az arcomat, és úgy döntök, odafigyelek Aizawa utolsó néhány szavára.
– Nem szoktatok még hozzá a jelmezetekhez, így lehet, hogy korlátozzák majd a képességeteket, de viseljétek, ha szeretnétek. – Természetesen mindenki azonnal a speciális tartók felé veszi az irányt, melyek tetejére szépen oda vannak nyomtatva a helyünk száma, így ez segít beazonosítani, melyik kinek a tárolója. A jelmezeink meg persze ott vannak azokban.
Mindenki más már rohan is a jelmezéért, és őszintén szólva, nem akarok egyedül lenni, aki az iskolai egyenruhát viseli. Lassan felkelek, a húszas számmal felírt tok felé sétálok. Kihúzom a falból, megfordulok, és ekkor ér a felismerés, hogy csak én maradtam az osztályból.
Vállat vonva kimegyek az osztályteremből, betolom magam mögött az ajtót.
– Hát itt vagy Katayama-kun! – kiált egy hangos hang mellőlem. Enyhén megrázkódom, fejemet az engem szólító illető felé kapom. Az arckifejezésem azonnal megenyhül.
– Ó, Iida – bólintok szelíden. Egy tollat tart az arcom elé. Kissé felvonom a szemöldököm. - Izé... ez meg? - kérdezem.
– Észrevettem, hogy óra közben összetörted a tiédet – magyarázza, miközben én felnézek a magas, sötétkék hajú fiúra.
