Nomen est omen?

10. I Want To Know What Love Is

– Én szeretem a meleget – mondta Virgíniusz, majd elnevette magát. Kezdte érezni, hogy talán ideje visszafognia magát, hiszen úgy viháncolt, mint valami iskoláslány, mégis olyan nehezen ment. Nem értette, mások, akik rendszeresebben szeretkeztek, mint ő, hogy bírták magukban tartani ezt a rettenetes boldogságot.

Csak akkor kezdett elbizonytalanodni, mikor fél kilenc is elmúlt, és Tas nyomozónak semmi nyoma nem volt. Nem a nyomozóra vallott a félórás késés, minden hibája ellenére eddig mindig pontosan érkezett.

Virgíniusz kioldalgott a recepcióhoz, a gyomrában feszült az aggodalom. Eszter valamit gépelt a számítógépen, annyira elmerült benne, hogy fel sem nézett Virgíniusz érkezésére, így semmi nem tudta elterelni Virgíniusz figyelmét nyomasztó gondolatairól. Mi van, ha Hubának balesete volt? Vagy beteg lett. Esetleg Virgíniusz hibájából késett a nyomozó? De ugyan, mit csinált olyan rosszul?

A gondolatra meg kellett kapaszkodnia a recepciós pultban, mielőtt a földre szédült volna. Virgíniusz annyira rossz lett volna a szexben, hogy Huba most már soha többé nem is akarja látni? Mi van, ha emiatt még vidékre is áthelyeztette magát?

– Jól van? – kérdezte Eszter. – Olyan sápadtnak tűnik... Leesett a cukra? – Kutatni kezdett az íróasztalán a kis táska után, amiben az inzulinnal együtt a vércukormérőjét tartotta. – Van nálam szőlőcukorka, ha szüksége van rá...

– Nem... Nem, jól vagyok, köszönöm – hárította Virgíniusz –, csak... azon gondolkoztam, merre lehet Tas nyomozó. Csak nem beteg?

– Nem tudok róla. Most, hogy mondja... – Eszter őszintén meglepettnek tűnt. Talán fel sem tűnt neki, hogy a nyomozó nem érkezett meg.

Virgíniusz leverten visszakullogott az irodába, a számítógépe mögé rejtette a pohár kávét, amit a nyomozónak hozott. Biztosan rég megolvadt benne a tejszínhab. Talán jegesen kellett volna kérnie, de fogalma sem volt róla, a nyomozó úgy szereti-e.

Olyan hülye volt. Legalább a kávét hanyagolhatta volna.

Odakint felzúgott egy motorbicikli, mire Virgíniusz felkapta a fejét. Huba! A kávét felkapva kisietett a recepcióra, türelmetlenül toporogva várta a nyomozót, de a nyomozó csak nem jött, ezúttal zene sem bömbölte túl a motorbiciklit. Nem volt egyetlen odavetett köszike, Bélám sem, sem egy joviális szevasztok, gyíkok. És a nyomozó még mindig nem jött.

Virgíniusz nem tudott tovább várni.

Lesietett a lépcsőn, a parkolóban kapta el Hubát, épp, mikor a férfi lekászálódott a motorjáról. Mikor felnézett, meglepetten hátrahőkölt.

– Mi az? Mi történt? Valakit megint elraboltak?

– Jó reggelt. – Virgíniusz felé nyújtotta a kávéspoharat. A nyomozó kíváncsian szagolt bele.

– A mérgezett kávé esete?

– Neked hoztam. Nem mérgezett, hacsak a rengeteg cukrot és a tejszínhabot nem számolod annak.

Tas nyomozó elmosolyodott.

– Ugye, ezt nem csinálod meg minden reggel? – kérdezte, miközben a rendőrség épülete felé menet nagyot kortyolt a kávéból.

– Miért? – Virgíniusz úgy érezte, mintha pofon vágták volna. – Nem ízlik?

Tas nyomozó jólesően hümmögött, megnyalta a szája szélét.

– Dehogynem. Nekem minden ízlik, ami édes. – Letörölte a maradék tejszínhabot a bajuszáról. – De a kollégáid azt hiszik, hogy megőrültél – biccentett a pénzügyesek irodájának ablaka felé, ahol Zsolt és Boglárka eddig őket figyelték a rácsokon át, és most igyekeztek úgy tenni, mintha csak a lepattogzott festéket vizsgálták volna.