Nomen est omen?

8. Somebody To Love

– Virgíniusz?

Virgíniusz kelletlenül megfordult. A nyomozóból még csöpögött a víz, tágra nyílt szemmel meredt Virgíniuszra, és ami a legfontosabb, teljesen meztelen volt. Mikor észrevette Virgíniusz tekintetét lefelé vándorolni, maga elé kapta a kezét.

– Se tollad nincs, se törülköződ? – mondta ki Virgíniusz az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Mert azt hittem, egyedül vagyok itt! – csattant fel Tas nyomozó. – Mert az emberek általában reggelre eltűnnek!

– Ez ilyen... etikett?

– Igen! – dörrent rá a nyomozó.

– Ó. – Virgíniusz megvakarta a tarkóját. – Nekem erről senki sem szólt.

– Mert magától értetődik!

Virgíniusz nem látta, mitől értetődött olyan magától a dolog. Hiszen hogyha barátok voltak, nem kellett volna ennek olyan nagy dolognak lennie. De akkor ezek szerint nem voltak barátok.

– Csináltam neked reggelit – intett a bundáskenyerek felé, hátha ezzel segít valamit a helyzetén.

– És ki kért meg rá?!

– Én csak... Azért, amit Buzádért tettél... – hebegte Virgíniusz megilletődve. Igazából már nem is értette, miért maradt; csak olyan természetesnek tűnt, hogy maradni fog. Hogy neki éppannyira helye van Huba lakásában, mint Hubának az övében.

Tas nyomozó összeszorította a szemét. Virgíniusz az ajtó felé oldalazott.

– Várj. – Tas nyomozó felsóhajtott. – Várj, ne menj még. Csak adj egy percet. – Sarkon fordult, berohant a szobájába, becsapta maga mögött az ajtót.

Virgíniusz tétován ácsorgott a konyhapult mellett. Most már szívesebben ment volna. Mekkora hülye volt, amikor maradt... Milyen kellemetlen, fontoskodó idióta. Hiszen ha jobban belegondolt, ő is látta, hogy a nyomozó lakásában vájkálni, felforgatni a konyháját mekkora udvariatlanság. Mégis azt hitte, vannak már olyan jóban, hogy ebből ne legyen probléma. De ugyan miért lettek volna jóban? Nyolc év kölcsönös utálkozást csak nem oldott fel tíz egymásra utalt óra.

Virgíniusz a legszívesebben felképelte volna magát. Ez is a tegeződés hibája volt: Virgíniusz régen sejtette már, hogy a nyomozót tegezni veszélyes következményekkel járt, talán ezért is kerülte olyan sokáig.

– Itt vagyok – rontott ki a szobájából Tas nyomozó. Most már teljesen felöltözött, úgy nézett ki, mint máskor fehér ingében és koptatott farmerjában, csak a haja állt a sietségtől szerteszét.

Virgíniusz most már tényleg elhatározta, hogy újra felhúzza a falait, és megy. Felvette a zakóját a szék hátáról, ahova ledobta.

– Ne haragudjon rám. Még egyszer köszönöm, amit Buzádért tett.

– Várj, most... – Tas nyomozó ott termett mellette, elállta az útját. – Most haragszol?

Virgíniusz beharapta az ajkát. Azt kívánta, bárcsak a nyomozó ne fürkészné ilyen nyugtalanul, ilyen kíváncsian, hiszen úgy fájt most ez a pillantás, azok a kék szemek.

– Tévedtem. – Ellépett a nyomozó mellett. – Ennyi az egész.

Tas nyomozó elkapta a kezét.

– Ne menj még. Legalább reggelizz meg velem!

Virgíniusz gyomra megkordult. Végülis... Ha már megcsinálta, az volt a legkevesebb, hogy eszik belőle. Fáradtan lehuppant az egyik székre.

Tas nyomozó kedvtelve nézett végig a bundáskenyereken.